A múlt héten felkerestem a lassan tíz esztendeje általam elhagyott Moldvaországot és felötlött néhány emlék, amit szíves engedelmetekkel megosztok. Persze itt udvariaskodom, meg játszom a jólneveltet, miközben akkor is megosztom, ha történetesen nem egyeztek bele, ugyanis mit tudnátok tenni ez ellen? Semmit. Na ugye.
A múlt héten felkerestem a lassan tíz esztendeje általam elhagyott Moldvaországot és felötlött néhány emlék, amit szíves engedelmetekkel megosztok. Persze itt udvariaskodom, meg játszom a jólneveltet, miközben akkor is megosztom, ha történetesen nem egyeztek bele, ugyanis mit tudnátok tenni ez ellen? Semmit. Na ugye.
Vera nénit, aki csupán 130 kilós volt és 190 magas, egy alkalommal elfuvaroztam a lányához, Jászvásárra. Kissé izgatottan heppent be az anyósülésbe, és a koppanásig hátratolt ülés ellenére csak nehezen tudtam becsatolni a biztonsági övet. Akkora keblei voltak, hogyha megpróbált volna Ausztrália nyugati partvidékén lubickolni az óceánban, akkor a Greenpeace aktivisták biztosan visszatuszkolták volna a vízbe, partraszállási kísérlet esetén. Nem egy törpeautó a kettes Golf, de lemondtam arról, hogy bármit is kivegyek a kesztyűtartóból, úgysem nyílt volna le.
Ámbár kora délután indultunk mégis úgy tett, mintha hajnali fél négykor repesztettünk volna egy 15 órás maratoni utazás után és engem szórakoztatni kellett volna, hogy nehogy elaludjak és becsapódjunk az árokba.
Csacsogott hát végig. Mesélt a lányáról, az onokájáról, az ő igazi magyar nevéről, a főnökéről, akinek a csigalépcsőn hozzápallta a kezét a korláthoz, ami eltörött (mármint a kéz), de ugyebár megfogta a mellét és valamit tenni kellett. Elképzeltem magam előtt egy szűk csigalépcsőt, ahol az 51 kilós igazgató feltartott kézzel préselődik el a behemót titkárnő mellett, hogy legalább levegőt tudjon venni, mire a kicsi nő érezvén a súrlódást a mellkalánya körül ezt inzultusnak veszi és lecsapja a vékony kezet, mint az euróövezetet a Standard & Poor's.
Valahol Románvásár előtt van egy hosszabb emelkedő. Nem is túl meredek, nem is kacskaringós, de ő hozzákezdett egy monológhoz, aminek az volt a lényege, hogy itt Mockán (most mondtam egy nevet) ritkább a levegő, mint másutt, és az autók azért tudnak csak lassabban felkapaszkodni a hegyre, mert nem kapnak elég levegőt. Igaz is, mintha rémlett volna, hogy a Bucsin tetőn legutóbb is láttam oxigénpalackos autókat közlekedni, s Bákóban meg amikor nagy volt a szmog akkor sok gépjármű elejére tiszta zsebkendőt meg maszkot kötöztek a gondos tulajdonosok, hogy nehogy fulladozni kezdjenek a rossz levegőtől a négykerekű kedvencek.
Vera néni minden útbaeső restaurántban evett legalább tíz miccset, de grötárt meg parasztcsorbát mindenképpen az éppen arrajáró ismerőseivel. Szalmakrumplival és murötúrával, mert az úgy dukál. Ő minden útszéli lebujban megivott bár egy üveg szukkot és benyalt egy adag dulcsácát. Ők minden benzinkútnál vettek benzint (amíg megvolt a Láda típusú autójuk), meg olajat és desztillált vizet is. Neki minden településen volt legalább egy kedves ismerőse, aki igen nagy jelentőséggel bírt, már ami az övezet fellendülését és megmaradását illeti.
Szerencsésen megérkeztünk, kibírtam, az ülése is, csak az övet nem tudtam soha többet visszatuszkolni a helyére. Kitágult, narancsbőrös lett, megereszkedtek az ínszalagjai, szegény, béke poraira.
Mivel már egy éve írtam Vera néniről, lehet, hogy már említettem azt az esetet, amikor az Ötyén a virágokról beszélgettek. Ő kedves cérnavékony hangján megjegyezte: az én kedvenc virágom a tearózsa. Majd Emma nénihez fordult és megkérdezte: Emike, szereted teát, rózsa?
Na ezt már nem bírtuk ki pukkadozás nélkül és azután gyakran halottam a diákokat így cseverészni: Szereted a húst, marha? Hát te a bort, veres?
Szereted a lekvárt, Barack? Hát a gombócot, túrós? S a vaníliás illatosítót, WC?
Na. Szerintetek a dal címe nem félreérthető? Nálunk az iskolában is volt 220-as terem, nemhogy a szállodában. Nehogy ezt meghallván máris elinduljon az iparoskeblű ifjúság. Dugni. A 220-ba(n).
