Na s hogy az egyik szavamat a másikba ne öltsem, ott kell folytassam, hogy Bécsig is kalandos utam volt, ugyanis én tudatos és előre megfontolt vásárlóként már napokkal előre megvásároltam a vonatjegyemet. Debrecen-Budapest-Bécs útvonalon alig kétszer kellett átszállnom, egyszer Kispesten, egyszer Kelenföldön. Némber 1. feleségem kivitt az állomásra, de a Nyírség Intercity hat percet késett. Ez kissé nyugtalanított, de tudtam, hogy a pályát nemrég újították föl és már Szolnokon sem cizellálják a félkész hidat, mert elkészült - tehát simán be tud hozni 2,5 óra alatt 6 percet. Egy frászt kedves barátaim, ugyanis feltornászta a lemaradást 20 percre. Nekem meg 16 perces átszállási időm volt Kispesten, kérdém is kalauzt Cegléd magasságában, azaz 90 méteren a tengerszint fölött, (plusz 1,7m a szájmagasságom) hogy mi lesz ha nem érem el a csatlakozó vasúti kocsik szerelvényét, azt a bizonyos regionális személyt (ami tárgy valójában) ami átvinne Kelenföldre, hogy ott csipelkedjek fel a nemzetközire ??? Megnyugtatott, hogy biztos, hogy nem érjük el, viszont semmi gáz (villanyvasút!) átírják a helyjegyülésem sorozati számát egy másik nyugati irányba tartó sebesvonatra.
Ezen nem is bucsálódtam többet, hanem nagy örömmel cipeltem föl a KöKi terminál vasúti menetjegyirodájába a másnapra elvesző kofferemet. De ekkor még nem tudtam, hogy el fog veszni, szóval abszolút nyugodt voltam. Mondám sorszámhúzás után a készpénz- és ruhatáros nőnek: ímhol ment el a vonatom, és kérek egy új helyjegyet a meglévő és érvényes menetjegyemhez. Szigorúan világosított föl: újat nem tud adni, csak pénzért, és menetjegyem is csak a már Kelenföldön járó vonatomra érvényes. Én is szigorúra váltottam: Tán én vagyok a hibás, hogy késett ez a koszos IC? Mondja nem, és adott egy papírt, hogy majd holnaptól letehetek kárigénylést bármely MÁV irodában. Kérdém magamban, hogy Bécsben vagy Los Angelesben vajha létezik-e MÁV iroda, mire meg is jött tőlem a direkt válasz: biztos nincs. Summa summárum új jegyet kellett kipengessek, ami mivel last minute volt ezért a kedvezményesen előre vett jegyem triplájába került. Kissé felment bennem a pumpa, de Bécsig lehiggadtam, volt időm, hisz a drágán vett Railjetemre, az ÖBB, azaz az osztrák szövetségi (nyomozó)vasút büszkeségére 20 percet várnom kellett (mert késett a disznó!) a huzatos kelenföldi peronon, holott csak ahajtról indult a Keletiből.
Másnap korán keltem, S7-el mentem ki a reptérre, na nem Audival, hanem a 7-es helyiérdekű kisvasútforgalmi személykocsival. Ittam egy jó kávét és rájöttem, hogy igen sok magyar dolgozik az utasellátásban. Jött a bizt. ellenőrzés. A kabátom egyből piros tálcára került, és a kedves, de határozott őr megkérdezte, hogy csakugyan van nálam egy fúróhegy? Angolul beszélt, és a drilling shaft kifejezést használta. Tessék beírni gugliba és képre keresni. Segítek, ezt dobja ki elsőnek:
Na mondom magamban Lacikám, mit mondj ennek, hogy persze itt a kabátom belső zsebében kártyázik egy komplett portábil rendszerű, teleszkópikus, kötött forgásirányú összecsukható Hayward Baker fúrótorony, amerikai bevetésre készen. Nem kellett mondjak semmit, kiemelte gyorsan a buksztárcámat és az aprópénzek közül előhalászott egy 1,5 milliméteres kb. 3 centi hosszú fúróhegyet. Már rég ki kellett volna vegyem onnan, tudom, Endrének vettem aki a sajátját eltörte egy strandi csapbetét cseréjekor. Ja, mondom igen, ezt valóban ottfelejtettem. Szomorúan és együttérzően világosított föl, hogy nem vihetem föl a fedélzetre, (pedig micsoda pusztítást végezhettem volna vele, befogom egy műanyag kézifurdancsba és eltérítem a repülőt) esetleg postázzam haza, de az drága, inkább dobjuk el. Szerintem a manusnak fúróhegygyűjteménye volt és épp a 1.5 milliméteres készletet akarta bővíteni.
Az odaútat már tegnap leírtam, jöjjön a visszaút. Airbus A 380-assal jöttem, útitársban nem volt hiány, üres hely alig maradt, A vacsora valami borzalmas volt, adtak étlapot, de heába, mert csak egyféléből lehetett "választani", Valami ragacsos rizs volt, szósszal és különféle hüvelyesek egyvelege,
A franszia régikisasszonyok (rég volt, amikor utoljára jöttek) igen ritkán bukkantak elő, viszont akkor sem hoztak semmit, lehetett nyugodtan aludni, Hamar reggel lett, mert szembementünk a Nappal, hozták is a frustukot. A vanillás palacsinta még elment, de a natúr joghurt ihatatlan volt, pedig nem vagyok sem finnyás sem válogatós. Leszállás után leparkolt ügyesen a pilóta időben, és egy óra átszállási időm volt. 20 perc eltelt azzal, hogy nekitámasztották a háromdimenziós, csuklós, emeletes kapukat, amiket kifejezetten ennek a legnagyobb gépimadárnak fejlesztettek ki. Jött a vágtázás. Én kis naiv reméltem hogy leguríthatok egy jó kis cafe au lait-t is. Franszokat. Először is úttörővasúttal kellett átmenni a K terminálra. Akkor még nem tudtam, hogy nomen est omen. Jött egy újabb biztonsági ellenőrzés. Naná, hogy szétkapták a kis hátizsákomat. Még ajzószerek után is kutattak. Eltelt ismét 15 perc. Rohanok tovább, útlevélellenőrzés. A K mint durva anyjuk csarnokban 300 emberre volt kettő darab faranszia határőr. Itt az automata önszkennelős módszert még nem ismerik. Auszteríté. Bizonnyal. Volt aki kijabált: Möszjö, 2 perc van a gépemig. Egy kis kukamellényes előember a Sokol rádiójába sűrűn fransziázva nyugtatta a tömeget: csak egy moszkólépcsőn kelsz főmenni és már ott is vagyunk a K kapukban. Ez mindigaz volt de a kapuk száma 40 volt és én a 19-ig kellett elrohanjak. Semmi időm nem volt már a becsekkolási idő is eltelt, így elszáguldottam fájó szívvel friss illatos briósok, tejeskávét szürcsölő melósok és mosolygós bagósok mellett (akik egy plexi füstelszívót erősítettek a fejükre). A 19 kapuban már csak két aggódó földikisérő faranszia fehércseléd volt, az egyik már szerintem gyakorolta a mikrofonba mondandó: last calling for passanger Laszlo Arus varázsigét. Szinte meg sem nézték a jegyemet, ez jó csel legközelebb felhasználom a megmaradt Budapest-Bécs gyorsvonati jegyemet, velem nem tol ki a Únió. Na mára ennyit, majd folytatom.
