Én már 1990 tavaszán sikeres sofőrvizsgán voltam túl, egy rém rongyos sárga 1300-as Dácsián tanultam vezetni, és nem ijedek meg 30 centi hótól meg egy kis vihartól még vezetés közben sem. 1990 elején még ki lehetett venni azokat a Dácsiákat, amikért még a 80-as évek végén kemény 80.000 lejt fizetett valaki.
Több évet is kellett várni a kocsira, ezért a leendő tulaj előbb befizetett majd menetközben letette a sofőrvizsgát (arra is kellett várni sokat) és ha minden jól ment egyszerre lett kocsija és hajtásija. Eképpen cselekedett Doki barátunk is, a Gyergyóba szakadt alföldi hazánkfia, aki mérnökként kereste a kenyerét és még amatőr színészkedett is.
Azonban az a mocsok decemberi puccs 89-ben keresztbetett nekije, mert a sok Dácsiát hirtelen kezdték osztogatni, a hajtásija meg még sofőriskola előjegyzési szinten tötymörgött. Na itt jött a képbe egy fess 18 éves érettségi előtt álló fiatalember csekélységemben. Felkértek, hogy menjek el velük (Doki és neje) Brassó mellé, Szecselevárosba, ami magyarul Négyfalu, hogy hozzuk el a Dácsiát a lerakatból.
Fel is csipelkedtünk a reggeli vonatra, s már délelőtt ott nyeletlenkedtünk a brassai állomáson. Valami busz meg villanyos is járt arra, de mi siettünk és takszival mentünk ki a mintegy 15 kilométerre levő lerakathoz. Itt jött az első átvágás, mert a rossz cápa taxis valami 340 lejt kért a röpke fuvarért. Én akkor még nem voltam szájas, hogy lealkudjam a viteldíjat, Dokikánk pedig jámbor ember lévén nyelt egyet és fizetett.
A portánál elővette a papírokat majd egy mogorva ember kivitt egy nagy placcra, ahol kb. 840 krémszínű Dácsia porosodott. Válasszanak! És kezdetét vette a válogatás. Már akkor konyítottam valamit a kocsikhoz hála Balla Ernő bácsinak, Attilának és Punika Tódornak, s egykettőre kiszúrtam mindegyikben valami orbitális hibát. Ennek nem nyílik a motorházfedele, ennek meg a kuplungja nem nyit rendesen, amannak szelephangja van, az ötödiknek lógott az ülése, a kilencediknek hiányzott a csomagtér burkolata, a tizenhetediknek repedt volt a stoplámpája, stb. stb. Háromórás keresgélés után kiválasztottunk egy picit beteg krémszínű 1310-es TLX-et, aminek csak a párátlanító kapcsolója lógott (első látásra) és büszkén kihajtottunk a telephelyről. Mentünk is vagy 380 métert mire megállt. Ja persze, a tankban csak benzinpára volt. Doki gyorsan elment benzinért, s hozott is két jaurtosüvegnyit, mert hol volt még abban az időben a PET palack? Ekkor jött egy újabb szívás. A tanksapka kulcsa nem nyitotta a sapkulicát. Ugye a Dácsiának 2 kulcsa volt: ajtó, tanksapka és slussz, ja nem ez már három, na annyi volt neki. Pont. De egyik sem nyitotta a tankot. Na bakker, ezt elfelejtettük megnézni! Szerencsére, a Dácsia kulcsok kompatibilisek voltak, s az első leintett Dács ajtókulcsa nyitotta is a tankunkat. Sőt, a mi ajtókulcsunk, az ő tanksapkájukat. Ezekután kis alku, némi jatt és mosoly ellenében már el is cseréltük a két tanksapkát. Annak erejével begördültünk a Peco-hoz (ejtsd: Pekó), akkoriban nem volt Lukoil, de még Mol sem. Gyors tankolás, a 40 liter benzinért 360 lejt fizettünk, ennek tükrében már érthető a bérfuvarozós kapzsisága.
A sikeres átvételt meg kellett ünnepelni, ezért gazduram javasolta, hogy térjünk be egy falatozóba. Nosza mondék magamban, de hisz itt gurulunk el épp az Aro Palace fogadó előtt, akár be is térhetnénk. A gondolatot szó követte, amit dokiné "egyszer élünk" felkiáltással nyugtázott. A zsír új Dácsia nem is nézett ki rosszul a parkolóban. A restaurancia felé vettük az irányt, ámbár a londíner azt sem bánta volna, ha elszállásoljuk magunkat. De mi csak enni akartunk.
Egy kedves kicsi morcos nő felkarolt és még a széket is alánk nyomta. Jött az étlap, itallap, napilap, hetilap. Választottunk. Doki úr még egy konyakot is ivott, én Pepszit, az asszony lükörcöt. Koccintottak, én sok sikert kívántam a kocsihoz, jött a leves, csorba de verisóáré, húsgombócos savanyú zőccségleves, aztán krumpli, rántotthús, savanyúság, kávé, desszert. Ők pacallevest, flekkent, szalmakrumplit ettek. Mondhatni finom volt. Doki bácsi elégedetten kérte a "büntetést". Jött is a számla szép fekete bőrtokban. 2245 lej. Mennyi???!!! Azt hiszem egy éppen ott ólálkodó magyar reklámügynök innen vette a Totó-Lottó kampányának klasszikus felordítását. Majdnem ott kellett maradjunk mosogatni.
Amikor kissé leforrázva kijöttünk, Dokink hunyorogva feltekintett az Aro homlokzatára, onnan a négycsillagos bejáratra, majd savanyúan de határozottan így szólt a nejének: Anyukám, ha még egyszer éhes leszel ebben az évszakban, akkor ne vendéglőt keress, hanem Lakto-bárt (ahol ugye tejet, kiflit, meg hasonló finomságokat lehetett falni adagonként 2 lejért).
Ilyenért mentünk. Na nem a hátsóért...
