Ami szombat volt. Úgy ébredtem, mint egy csipás macska. Nem is, ember. A szemem is leragadt a gyulladástól és a fél fülemre nem hallottam. Na mondom, jó lesz ez így, másnap meg prédikálni is kellene. Reménykedtem, hogy a hangom nem megy el teljesen. Reggeli után a kórházba vittük Éduát. Ami meglepett, hogy külön fenntartott hely van a klérusnak, ha beteget látogatni mész, fizetned sem kell, de kóvályogni sem üres parkolóhely után.
Mert beteg ott is van, annyi, mint ganajtúró bogár a harctéren. Az ortopédián a recepció jobban nézett ki mint sok itteni szálloda portája. Kedves, csendes recepciós, bevette az adatokat és leültetett a kényelmes váróban. Én kiosontam a WC-re és nem hittem el, hogy létezik ilyen friss illat egy kórház illemhelyén. Amúgy sehol nem volt sem fertőtlenítőbűz, sem egyéb rossz szag. A feliratok mindenütt kétnyelvűek voltak. És sehol nem volt lefestve egyik vagy másik:
Pár perc múlva behívtak minket. Zsolt mondta, hogy ungárise reverend vagyok és engem is beengedtek. Jött a mosolygós doki, pár kattintás után már ott is volt a monitorán a röntgenkép a törésről. Mondta a kötözőnek, hogy mi a dolga és máris egy másik beteghez fordult. A kötöző elővett egy színskálát, mint a festékboltban és megkérdezte a kislányt, hogy milyen színű gipszet akar? A halványzöldre esett a választás, mire gipszes fáslit vett elő és ripszropsz körbetekerte és közben azt is elmondta, hogy miért tartsa fenn a karját ha fájni kezd. Beszédbe elegyedett velünk és ámbár sült távolkeleti vonásai voltak, egyből tudta, hogy kik a magyarok. Elmondta, hogy a kedvenc magyar étele a töltött káposzta és hogy milyen kár, hogy bezárt a közeli magyar étterem.
Ezekután megnéztünk egy nagy pionírházat, vagy mi(r)t, űrállomást, ott volt egy földreszállt sikló is, elég behemót volt a lelkem.
Délután a Ronald Reagan emlékházat néztük meg Zsolttal, szép és látványos volt, főleg a helyszín. 
Még ebbe az Air Force One-ba is bemehettünk, amivel anno régen Ronald röpködött.
Meg ebbe a Navy One-ba.
Aztán lovagoltam egyet. Vadnyugat, ló. madárcsicsergés. Én voltam Old Shatterhand. Nyeregben éreztem magam. Ó, ha ezt elmondhattam volna a tanítóbácsimnak. Még én sem hittem.
Este egy zsúrra mentünk ahol találkoztam azzal a Dénes Ferenccel, aki Jászvásárban tanított még 1995-ös odaérkezésem előtt, és akiről sok jót hallottam. Kicsi a világ, itt kellett megismerkedjünk Kaliforniában.
Eszembe jutott egy történet az odaröppenésemről: Hosszú volt az út, már untam az egérmozit, gondoltam elékapom a táblagépemet, s peszterkedek rajta valamit. A bekapcsolás után a kutyának sem akart indulni. Na adtam neki ctrl alt dlt cipótalp, bekapcsológomb és hangerőgombot egyben. Meg is jelent egy sejtésem szerint koreai menü.
Szép volt, de lépni kellett. Léptem is, úgy bolyongtam a beállítások közt, mintha én lennék a szöuli informatikai egyetem docense. Szép színes volt, néha pittyegett is. Egyszercsak érzem, hogy néznek. Jobbra pillantottam és az amúgy az utazás kezdete óta végig hancúrozó két holland tini lány épp megkövülten nézett, mintha egy lidércet láttak volna. Szegények csodálkoztak, azt hitték valami nagy guru vagyok aki koreaiul is tud. Mintegy végszóra, elindult a táblagép, bejött a kezdőlap, persze angolul, mire kissé csalódottan folytatták a hancúrpartit.
