Párizsból Bécsig eseménytelen volt az utam, a legnagyobb izgalmat az okozta, hogy melyik fél fogamra lesz elég az a minatűr szendvics, amit felszolgáltak. Szép napsütés, leszállás, kiszállás, (a hajam még mindig jól állt, hála a Drei Wetter Taftnak).
A csomagom egyből megvolt, örültem is, mert nem sok időm volt arra, hogy elérjem a vonatomat, amire még 4 hete okosan megvásároltam a jegyet. Lerohantam a peronra, és örömmel konstatáltam, hogy negyed óra múlva érkezik egy Klagenfurtba tartó vonat, ami megáll a Főpályaudvaron, ahova épp igyekeztem. Örömöm nem sokáig tartott, öt perc elteltével kiírták, hogy a vonat tíz percet késni fog. Közben elment egy másik vonat, ami egy másik bécsi állomásra tartott, persze az pontosan, Eltelt a tíz perc, kellene érkezzen a vonat, mire kiírják: "ausgelfallen, cancelled" azaz, elromlott, kiesett, törölve. Apa, kezdődik, gondoltam magamban és elképzeltem a klagenfurti gyorsot, amint elromolva, fék nélkül kiesik a pályáról, a síntérről, és egy kukamellényes bakter még a nyomait is eltörli, hogy a japán, a szír és magyar turisták ne is próbálják keresni Ausztria kies tájain.
Sebaj, negyed óra múlva volt még egy, szép, már ismert Railjet, ami a reptérről indult és Linzbe tartott. És tudta! Ott volt már öt perccel az indulási idő előtt, felfért rá a japán turista, a szír család és az egyre éhesebb magyar turista is. Beérkeztünk a főpályaudvarra, alig 19 vágánnyal arrébb jelezték a budapesti railjet érkezését, szépen odavonszoltam 23 kilós kufferem és tízkilós hátizsákomat. Közben persze egy kiflit sem lehetett venni az aluljáróban, nemhogy egy bécsi szeletes császárzsömlét. Felmászom a peronra, elméletileg van húsz perc az indulásig, nincs kedvem vonszolni a pakkokat élelemkeresésre, felhívom édesanyámat és a feleségemet. Mire felnézek majd szívenüt a látvány: előreláthatólag 26 perc késés! Hogy az a donnerwetter ausgefallt Taufel meg a kaporszakállú sav és hőálló Uri Geller hogy egyenesítené ki az összes sínpárját az ÖBB-nek! És akkor még az EKG-jukról nem is beszéltem! Tehát nyugodtan falatozhattam volna a reptéren, besétálhattam volna szinte a Naschmarktig egy jó bécsi ebédre, de nem, én rohanok, hogy kisiklott és felrobbant vonatok közt érjem el a min. 26 percet késő vonatomat. Mi történt, feltámadt Matuska Szilveszter? A kalifornai száraz meleg után nem volt épp kellemes a nyirkos hidegben várakozni. Kellett ez nekem? Mondták, hogy maradjak. Na 30 perc előrelátott és egyáltalán nem várt késés után befut a pesti vonatom. Szerencsére Münchenből jött, nagyon ideges lettem volna, ha egy másik bécsi állomástól idáig szedett volna össze ennyi késést. Becuccoltam és irány a büfékocsi. Hát persze, hogy itt is magyarok voltak a pincérlányok. Rég örültem ennyire két egy pár virslinek.
Én kis naiv megint reménykedtem abban, hogy na most akkor rákapcsol és szedi a vaskerekeit a bivalyerős Siemens mozdony. Á nem. Teljesen új menetrendet szerkesztett magának, a kijelzőn több volt az áthúzott szám, mint egy bingóasztalon. 
Na nem úgy mint a fentin, hogy csak egy percet késett, hanem már több mint harmincat. Kelenföldön már nem is mentem cirkuszkodni, hanem megvártam ez első személyvonatot, ami átvitt Kispestre. A vonaton volt net és örömmel láttam, hogy a már elment vonatom után egy órával később indul a következő Debrecen felé. Türelmesen megvártam azt, furcsamód a kalauz sem csodálkozott, hogy nem oda szól a helyjegyem, és nem akadékoskodott. Ez a huncut vonat már nem késett. Egy orosz szerelmespár utazott mellettem, Debrecenig gyakoroltam az orosz tudásomat. Szép pár, szép nyelvek, szép nyelv. A peronon ott várt hű feleségem, és átadta a kulcsot, vezessek hazáig. Úgy éreztem magam a nagy Lincolnok, Hondák és Dodgeok után, mintha Gulliver megérkezett volna a törpék országába és be kellett volna üljön egy matchboxba.
Így kell elképzelni a különbséget.
Kéziváltó, mi az? Három hét alatt hamar elszokik az ember, de a harmadik lámpánál már újra otthonosan ültem a kis volán mögött és kuplungoltam, kapcsolgattam szorgosan. A határon megkérdezte a rendőrnő, hogy fogyasztottam-e az elmúlt 24 órában alkoholt? Rávágtam, hogy nem, pedig kedd este volt, én meg itteni idő szerint kedd hajnali egykor ültem fel Los Angelesben, és ott a vacsora után ittam vörösbort, kétszer is. Persze azóta sok idő telt el, biztos nem mutatott volna ki a szonda semmit. Sikeresen hazaértünk, és aznap sem kellett altatódal, húztam a csendest reggelig, és másnap kezdődhetett a sugárhajtómű-láb (jet-lag) betegségem kiheverése. Soha rosszabbat! Ha jók vagytok, leírom majd azt is, hogy mi történt az oda- meg visszaút között.
