A múlt héten elröppentünk kicsit vakációzni. Amennyiben valakinek kedve támad megismételni, leírom, hogy ne kelljen fölös köröket futnia. Az egész úgy kezdődött, hogy megláttam: újra van közvetlen járat Nagyvárad-Bergamo között. Hurrá! Menjünk el Olaszországba, kedvenc célpontjaink országába. Megnéztem a menetrendet: kedd este indul, annak a napnak lőttek. Szerda, csütörtök maradt volna, mivel pénteken haza akartam érni, szombaton már máshol kellett lennem. Nézzük akkor a német hansa városok levegőég szerszámait tömörítő részvénytársaságot. Debrecen-München (Müntyen, bácsika, mondaná P. professzor úr)-Malpensa. Jó lesz az is. Mi van? Olcsóbb, mint a fapados? Lecsaptam rá, ráadásul nem szottyadt húszéves Boeinggekkel, hanem vadiúj A321 Neokkal száll ide Debrecenbe a LH. Ez eddig szép és jó. Amikor van időm szépen megtervezek mindent: mikor, hova, mit nézünk meg. Akár úgy is, hogy minden este máshol alszunk. Az idén azon vettem észre magamat, hogy közeleg az indulási idő és még szállásunk sincs! Nosza felkerestem a holland testvérek szálláközvetítő portálját. A bőség zavara! Sokszor ez a baj! Órákat el lehet pillogni a többszáz ajánlat között keresve a legjobbat. Na nem! Nincs idő! “Cozy Apartment - Parking - Pool - Sauna - Gym -SPA” Túl szép, hogy igaz legyen, ráadásul jó áron is, de egy próbát megért, lefoglaltam. Már rég szerettünk volna felülni Európa legmagasabban futó vasútvonalára az Alpokban, a Bernina expresszre. Kezdtem a lehetőségeket nézni. A kereső jó barátod, egy européer atyafi arra is megtanított, hogy potom 43 euróért jegyet vehetsz Tiranoból (az olasz végállomás) Zürichen át az első német városig a DB rendszerén. Merthogy a svájci vasúton csak egy kis szakaszjegy 89 CHF. Tervezgettem én, hogy akkor Zürich és onnan vissza Milano, (akár repülővel is, mert miért ne?) de egyszer csak azon vettem észre magam, hogy a last minute vonatjegyek is elfogytak, s ha a csellel megyek, akkor is kell helyjegy, ami már szintén nem volt. Ráadásul akkor még el kell jutni Tiranoba is. Kocsival, vonattal? Ekkor dobta fel a rendszer, hogy Milánóból egész napos körutak vannak St. Moritz-Tirano útvonalon, ahová elvisznek busszal, s haza is hoznak a vonatozás után! Van még jegy? Éppen csütörtökre még volt, az is megvettem gyorsan, mielőtt hoppon maradok. Mit nézzünk még meg? Az Alfa Romeo múzeumot, Areseben. A többi kialakul, az idő rohant, kezicsókolom!
Ennyien ültünk egy sorban.
Müntyenben persze át kellett vonatozni egy másik kapuhoz, mert az Air Dolomiti az a szegény rokon a LH-nak, nekik nem jár utashídon való beszállítás, lehet buszozni, ki a prérire! A kis Embraer rendben volt, csinos sztyuvik, ajándék keksz és víz, utunkat csak az előttünk ülő németalföldi fiatal állampolgárok csivitelése zavarta meg. Nem a reggeli nyálukkal ültek fel, s a rövid egy óra alatt benyomtak 2-2 sört némi whiskyk és vodkák társaságában. 
Az Alpok odafelé.
Malpensában könnyen megtaláltuk a Milanoba induló buszt, a soffér lecsippantotta az előre megvásárolt jegy vonalkódját, és indultunk is. Négynapos Milanocardot vettem online (bár ne tettem volna), ebben benne volt ez a buszjegy is. Akkor még nem tudtam, hogy a többi ajánlat nagy része csak kamu! A Central-én leszállva faltunk egy kis frissen grillezett húst (volt ott minden, mint a búcsúban) aztán elindultunk megkeresni azt a helyet, ahol ki lehet venni a Milanocardot. Jópár éve a fiúkkal már kóvályogtunk itt egyet (mondjuk óriási ez a főpályaudvar), s a vicces az volt, hogy senki sem tudta, hol árulják. (Megkérdeztem a rendőrt: First floor? No! One floor!) Most volt egy cím, valami 8 perces séta, elmentünk, egy lepukkant, bezárt újságosbódé. Már kezdtem emlegetni a makarónigyártó kisiparos felmenőiket, amikor nejem meglátta, hogy az úttest felőli oldalon van egy érintőképernyő. Aha! Ott kellett aktiválni az emailen kapott kódot. El kezd búgni egy nyomtató. Elhallgat. A kidobó nyílásba nem esik le semmi. Megpüfölöm. Semmi! Felnyúlok a szűk résen. Kitapogatok két kis kártyát, lepiszkálom. Két kis bérlet forma kartonlap. Ez nem az! Még feljebb nyúlok. Jól megráz ott valami, kirántom a kezemet, a nyílás széle jó véresre horzsoljta a csuklómat. Panaszlevelet írok rögtön. Visszamegyünk a metróhoz, hogy végre pakoljunk le a szálláson. Az emailben adott négynapra szóló bérlet helyett kapunk egy darab napjegyet, amit sikerül érvényesíteni és kinyomtatni, a másik kódra csak hibaüzenetet ad! Veszek egy vonaljegyet és hazamegyünk. A szállás kulcsát egy kerítésen található dobozból kellene kivenni, de a doboz sehol. Szerencsére van portás, aki készséggel elmondja: a doboz már nincs meg, a kulcs nála van. Kérdem máris a szaunát, meg a többit. Azt mondja, minden az első emeleten van, de a szauna az „work in progress”. Sejtettem, hogy nincs a lakáshoz egy működő, magán szauna. Az lakosztály a másodikon volt, kódos ajtónyitás, a kulcscsomó felesleges volt, mert a garázst nem használtuk. Bent hűvös 16 fok volt. Nem kis gombnyomogatás végül sikerült életre kelteni a fűtésrendszert. Persze a szállásadót hiába hívtam, nem vette fel, majd egy óra múlva küldött oktatóvideót a fűtés kezeléséről. Értem én hogy Slava Ukraina, meg drága a gáz és a villany, de azért nem várok vendéget hideg lakással! Elmentünk egy közeli boltba bevásárolni a vacsorához, sonka, szalámik, sajtok, paradicsom, prosecco és egy vörös! habzóbor került a kosárba. Hazatérve megvacsoráztunk, és mivel több mint 15ezer lépés volt a talpunkban, nem kellett ringatás. Másnap városnézésre indultunk. A Dóm tér után egy közeli templomot kerestünk fel, ami alig látszott a sok épület között. Bent gyönyörű látvány fogadott.
Chiesa di Santa Maria presso San Satiro templom
Kijővén még Szent-Sebestyén templomát is megnéztük,
majd villamosra szálltunk és elmentünk a Szent Ambrus székesegyházhoz.
Innen átsétáltunk a Leonardo múzeumhoz. Hatalmas épületegyüttes, többórás látnivalóval. Közben ebédidő volt és mivel közelgett a siesta ideje, amikor szinte minden étterem bezár, kiosontunk és megebédeltünk. A kis japán éttermben sok vendég volt, a konyhája nem volt túl meggyőző, nem ajánlom, ámbár a ramen finomka volt. Ebéd és kávés pihenő (kösz kedves pincér, én a pultnál rendeltem, de ő kedvesen intett, hogy kihozza, üljünk le, majd a végén duplát fizettetett, mert csak a pultnál 1,80 a kávé) után visszamentünk a múzeumba, és megnéztük, ami még kimaradt. Örömmel fedeztem fel Kandó Kálmán villamosmozdonyát:
Rendesen elfáradtunk. A híres Milanocard mellé járt valami 25 eurós kedvezményt biztosító cucc is egy étteremkereső applikációba. A „The fork” a neve, ezt viszont ajánlom mindenkinek, mert 10-50%-os kedvezménnyel lehet asztalt foglalni. Ráadásul az első alkalommal elfogadja azt a bizonyos kedvezménykódot is. Conetpass a kód, használhatja bárki, sőt itt a link, ahol csatlakozhat ehhez a rendszerhez: https://tfk.io/3maxujh6 Estére foglaltam is helyet egy közeli éttermbe 20 % kedvezménnyel. Tengeri ételek vendéglője volt, jó értékelésekkel. Belépve hideg és üresség (recesszió?) fogadott. A pincér kedves volt, a sajt mangós, epres körettel előételnek finom volt és a haltál is.
A 25 eurós kedvezményt is sikerült érvényesíteni. Közben jött válasz a panaszomra kártyakibocsátótól, hogy töltsek ki egy pénzvisszaigénylő űrlapot. Megtettem.
Este szomorúan konstatáltam, hogy a közeli Arese városkába igen nehéz az eljutás, 3-4-5 átszállással lehet csak odajutni. Viszont a közben vásárolt bérletünk oda is érvényes, mert benne van a metropolis övezetben. Az Alfa múzeum honlapján azt írta, hogy van buszjárat a vasúti fő pályaudvarról félóránként. Gyanús volt, hogy a tömegközlekedési útvonaltervező ezt nem mutatta, de másnap tettünk egy próbát. Persze a hír igaz, de nem félóráként, hanem óránként, s nem reggel hanem csak 11—től és nem minden nap! Szuper. Vissza a metróra. Kerestük a HÉV-et. Meglett. Az a szerelvény, amivel mentünk volna, pontos volt, az orrunk előtt ment el. Van másik! Ki egy végállomásra. Ott keresd az X nevű kijáratot. Persze nem volt ilyen, köszi gugli! Amíg megtaláltuk, hogy honnan indul a busz, addigra pont az orrunk előtt ment el az 561-es. Van másik: félóra múlva! Nem voltam boldog! 15 perc után bejött a busz, fel lehetett ülni. 15 perc várakozás és 15 perc buszozás után megláttuk a nagy múzeumépületet. 6 perc séta a bejáratig a megállótól. Gyorsan eltelt 2 óra a csodaszép autóköltemények között.
Ittunk egy capuccinót, és kifele menet megkérdeztem az ajándékboltban ücsörgő huszonéves eladót: van-e buszjárat innen Milánóba? Nincs, mondta miközben kinevetett. Szép, gondoltam, itt van az egyik nemzeti büszkeségetek múzeuma és arra sem vagytok képesek, hogy egy helyközi járatnak megállója legyen a közelben. Hazafelé még rosszabb variációkat dobott fel a net. 15, 18 perc séta aztán megint 4 átszállás. Kimentünk oda ahol leszálltunk, gondolván itt megy hazafelé a busz. Hát persze, itt, pont az orrunk előtt, csak épp megállója nincs! Mert ugye a logika szerint az oda és visszaúton egymáshoz közel kellene legyen a két megálló. Itt nem. Menj 10 percet szembe. Ipari negyed, járda nincs. Szuper. Jött egy másik busz. Mondom, elmegyünk egy megállót. Hát jól elvitt. Ott leszálltunk, mert szemben is volt megálló. Mikor jön a köv. busz? 26 perc múlva, de nem innen, hanem egy sarokkal arrébb. Megtaláltuk, leültünk, vártuk. Persze késett. Az én telefonom szerint ez a busz elvitt volna oda, ahol leszálltunk a HÉV-ről. A Tündéé egyszer csak szólt: leszállás! HÉV. Úgy is lett. Ugyan egy másik vonalé, de mindegy, a városba vitt. A sok totojázással már szieszta lett. Kaptunk egy éttermet, ahol főtt tésztát ettem, olyan al dente volt, hogy ihajja.
Az élet akkor szép ha a cigány nekem húzza, a fogorvos meg másnak. Szerencsére nem húzta ki a fogamat a ragadós tészta. Hazafelé úgy döntöttünk, hogy villamossal és busszal megyünk. Elég volt a föld alatt, nem vagyunk mi csimaszok. A szép tágas villamos jött is. Pár megálló után le kellett szállni. Egy szép, nagy kereszteződés volt. Itt kellett volna buszra ülnünk. A kis telefon körbe, körbe vitt, és ez volt a négy nap alatt a legtöbb bosszúságot okozó dolog: egy 100 méteres körben össze-vissza mutatott, nem talált meg egy buszmegállót, egy kioszkot, egy aluljárót. Végül kisakkoztuk, hogy megint csak az egyik irányba közlekedő buszt kell várjuk, aminek a megállója a túloldalon volt persze. Hazaértünk, és újra helyet foglaltam egy étteremben, ahol nagy meglepetésünkre kellemes meleg és jó zene fogadott. Itt is erőltették a telefonos étlapot és rendelést, mint az ebédnél, csak éppen a menü folyton visszaugrott olaszra. A pincér megsajnált és hozott nyomtatott, angol étlapot. Igen finom vacsorát ettünk és az 50%-os applikációs kedvezménnyel, plusz a 25 eurós conetpass-os kóddal ropikat kellett fizetni.
Polip, sütőtökkel és kecskesajthabbal.
Gluténmentes Pavlova.
Hazamentünk és gyorsan nyugovóra tértünk, mert másnap korán kellett kelni.
Csütörtökön már hétkor ott ácsorogtunk a Garibaldi téren (éljen, éljen). Kb. ötven embernek (volt ott kanadai, fülöp-szigeteki, egyiptomi, marokkói, mexikói, és hottentotta is) egyenként magyarázta el egy fiú, hogy mik lesznek a játékszabályok. Az első: nincs a buszon mosdó! Odafelé 2,5 óra az út, visszafelé 3. Odafelé lesz egy megállónk. Átvonultunk egy aluljárón és ott már várt Akta (35 éve itt él, pakisztáni, de azért min. 4 nyelven beszél) egy kb. 10 éves busszal, indulásra készen. Volt egy két kisgyerekkel utazó család is, sikerült jó messzire ülnünk, mert várható módon a kisebbik kölyök végig üvöltötte majdnem az egész utat. Amato, az idegenvezető első látásra kis agos emberkének tűnt, de kiderült, hogy nem akar egész úton mesélni nekünk. Az angolja elég tűrhető volt, ámbár néha megakadt és alap szavakon gondolkodott. A pihenő után a Maloja hágó felé indultunk, Svájcba érve havas lett a táj. A szerpentinekhez érve a kis hisztérika már úgy üvöltött, hogy Akta betett valami szép zenét. A táj mesés volt.
Beérvén Szt. Moritzba, volt 1,5 óra szabad programunk, lehetett csavarogni a „faluban”, ugyanis a hiedelemmel ellentétben itt csak 5000 ember él, bármilyen nagy turistaparadicsom is.
A tó jegén élet volt.
Persze ez a gazdagok játszóhelye, 600 frank alatt nem nagyon kapsz szállást, de egy szállodában a 2-4000 frankot is elkérik egy éjszakára. Kíváncsiságból elolvastam egy-két vendégértékelést, hát amiket leírtak, azért máshol 100 eurót fizetsz. 12.34-kor volt a gyülekező a vasútállomáson, ott állt a fotókról jól ismert kis piros vonat, de persze nem panorámakocsiban kaptunk helyet (pedig így hirdetették) hanem csak sima, másodosztályon.
Az ablakokat persze lehetett nyitni és végig nyitva volt min. 2-3 ablak. A fűtés ment, de nagy meleg nem volt. Mínusz egy fok volt kint és szépen sütött a nap. Svájci pontossággal indultunk, és csak kapkodtuk a fejünket a szép tájak láttán. Gleccserek, hófödte csúcsok, erdők (sajnos rengeteg fenyő beteg és kiszáradt), völgyek, hegyek, hó és szikrázás.
A legfelső ponton levő állomásról látható volt a 4049 méteres Piz Bernina. Mi sem voltunk alacsonyan: 2256 méteren van az Ospizio Bernina megálló.
Innen az ereszkedés is mesés volt, ámultunk-bámultunk.
Odalenn megnéztük a tirano-i dómot, majd buszra ülve Milano felé vettünk az irányt.
Mivel a jegyeink lejártak, és csak hat óra volt, gyalog indultunk vacsorázni. Már szerdán ettünk volna egy jó levest, de nem értünk vissza ebédidőre. Most viszont meg kellett várjuk a hét órát, akkor nyitnak az éttermek. Kerestünk egy vietnami vendéglőt és ettünk egy-egy pho levest. Nagy kedvencünk. Az értékelések alapján többre vártunk (nem érzett a csillagánizs és a fahéj sem úgy igazán az alapléből) de nem volt rossz.
A vacsora után is sétáltunk egy félórát a szállásig. Nem kellett esti mese, másnap bevásároltunk a fiúknak, Centrale, busz a reptérre (lobogott a szélzsák), chek-in. A biztonsági ellenőrök valami színesbőrűnek szétvágták a szépen befóliázott kofferkéjét (egyáltalán kézipoggyászt minek fóliáztatott be?) és kihajigálták belőle a ketchupos flakonokat. Ugye a szósz inkább folyadék, mint szilárd anyag, nem is értem Üzblackisztánban nem terem meg a paradicsom, hogy ebből tárazott be 2 kilót? A gépre szállás előtt persze mindkét beléptető hölgyike egy nagyon fontos telefonhívást bonyolított le, ami miatt percekig állt a sor. Ez nem volt elég, mert a buszra szállván 5 percet ácsorogtunk, mire jött a sofőr. A géphez érve nem is hittem, hogy alig egy percbe telt, mire kinyitotta az ajtókat. Olasz lazaság! Hazafelé már sebességeket is mértem (mire jó a veteránralis előélet), a kisebb gép 770-el repesztett, a nagyobbik 860-al.
Hogy megérte-e? Hát persze, a kisebb bosszúságokat simán felülírta a sok szép látvány és kulináris élmény. Conetpasst ne vegyetek, egy maffia társaság amelyik egész Európa területén hirdeti termékeit, valakiknek nagyon megéri. Kíváncsi vagyok kapok-e vissza valamit, ha nem, akkor a két 25 eurós éttermi kedvezménnyel, a két buszjeggyel és egy napijeggyel nem maradtunk kárral. Legyetek jól, és írjatok, ha kérdésetek van!
