Mindjárt az elején nagyon örültem, hogy magyarok ültek mellém a gépen Amszterdamban. Semmi bajom a többi nemzettel, de mind közül a saját fajtámat szeretem a legjobban. Késve indultunk, mert egy veterán Ferrarit kellett bepászítsanak a Jumbo rakterébe. Addig s addig vigyázkodtak, hogy az én fekete kofferemet meg nem rakták be. Értem én, hogy milliószor többet ér egy öreg sportkocsi, meg a szállításáért is többet kaptak, mint az én oda-vissza jegyem százszorosa, de akkor is. A csomag az mindig aznap kell és nem másnap. Na sebaj, a 11 és fél órás út alatt csak behozza késést ez a négymotoros. Felszállás, fotózás, füstöltmandula, gintonik, vörösbor. Jöhet az ebéd. Még mit nem, előbb a kolbászos szendvics. Értem én, hogy nem is magyar az, aki a vonaton félóra zötykölődés után nem kap elő egy fél disznót tízóraira, de egy repülőn csak nem kellene hazait enni, mert hoznak a kedves régikisasszonyok eleget. Akinek nem elég kérhet. Sőt a figyelmes hollandák még azt is ráírják az ebédes katujákra, hogy: ha nem tudod megenni, add a szomszédodnak! A mi sorunkban ilyen veszély nem volt, falt mindenki és ivutt rá egy kis dél-afrikai veresbort. Minekutána gondolja az ember, hogy könnyít magán. A repülők középen csukló, befelé nyíló wéceajtaja tíz utasból hatnak feladja a leckét. Pedig írja is a közepén, hogy "push", azaz nyomjad Dénes, nyomom én es, de mindhiába. Húzzák, rángatják, csípik, majd rúgják. Biztos kell egy 100-as IQ minimum, hogy rájöjjön az ember. Előttem egy farmerdzsekis épp küzd vele, kedvesen mutatom testbeszéddel is, meg mondom is ékes angolsággal: You have to push it. 
Mire megkérdi ékes magyarsággal: Mit monc? Erre én szinkrontolmácsba váltva mondom: Nyomjad! Jaaaaa, köszi, szól a csatakiáltás. Magamban morfondírozom: mi lett volna ha nem értek magyarul, Mitmonc hogyan értette volna meg magát. Mire térek vissza rájövök, hogy min. 40 ember magyar a gépen. Kettesével sétálgatnak, beszélgetnek, iddogálnak. Na mondom magamban, hát ezek hazajöttek halottak napjára, s most mennek vissza? Nem, valami gyanús volt. Sorra zarándokoltak egy emberhez a vámnyilatkozattal: mi az a first name? Mi az a second name? Egy kukkot sem tudtak angolul. Az idegenvezető segített. Egy kirándulócsoport volt. A mellettem ülőknek még a dátumot is meg kellett magyarázni, hogy miért az évszám van hátul. Ezzel a piaccsarnoki hangulattal hamar eltelt az idő. Ja, majd elfelejtettem Amszterdamban is a saját útlevelünket kezeltük, be kellett szkennelni és nyílt a sorompó, mehettél is. Nekem nem nyílt, Harmadik próbálkozás után éreztem, egy forró lehelletet a tarkómon. Egy kedves néni, ámbár írta, hogy a szkenner előtt csupán egy ember tartózkodhat, mert fotót is készít a Nagy testvér, mégis úgy látta jónak, hogy a hátamhoz tapad. Megkértem, hogy fáradjon a sárga vonalig, és láss csodát nyílt a sorompó. Los Angelesben is hasonlóképp léptettek be. Vágtázok a futószalaghoz, hogy a jó Zsolti gyerek ne kelljen sokat várjon rám. Semmi, Mindenkinek segítek leszedni a csomagokat a szalagról. Egyszercsak hallom a nevemet a hangosbemondón. Mire kihegyezem a fülem, elhallgat, Kérdem az egyik egyenruhás mókust: hallottam a nevem a hangszórókban, nem tudja miért mondták be? Kérdi melyik járattal jöttem. Mondom, errefel visszaállít a szalag mellé, Már a drogkereső kutya is az én csomagomat várja. Ember, hányszáz csomag fér el egy Jumboban? Megint hallom a nevem. Rohanok, és addigra már a régikisasszonyok is ott álllnak. Megkérdem, azt aki ismert engem: Miért szólongat az égi hang? Azt mondja ő nem tudja, de ott egy kedves fejérnép, menjek oda, ő beszél a mikrofonba. Valóban kis tévedéssel, hisz csokifekete volt az istenadta, ő keresett engem. Elnézést kért, a lemaradt csomagom miatt, és adott egy kis jegyzőkönyvet, hogy majd reklamáljak az alapján. Na így érkeztem meg Kaliforniába.
