Hát az úgy volt kedves gyerekek, hogy amikor én még egyetemi lelkész voltam, árukapcsolásos módon egy kollégiumot is kellett igazgassak. A kollégiumnak volt egy alegysége, amit kantinnak neveztek, ott eddegéltek alkalmasint a diákok, a tanárok, és a vendégek. Na vendég az akadt bőven, főleg amikor a jóságos és méltóságos püspök úr rendezvények után boldog-boldogtalant meghívott közebédre, vagy vacsorára. Az persze őt nem zavarta, hogy mondjuk csak ötven adag ételt rendeltek előre és ő kedvesen feltornászta az ingyenevők (dehogy ingyen, fizette a Kerület) számát nyolcvanra, legfeljebb azon akadt fel, ha mondjuk a József Attila szoboravatás utáni közebéden 2005-ben, ahol több mint 300 adag ételt kellett felszolgálni (nyilván több részletben, mert egyszerre nem fértek be annyian) a díszvendégeknek - nem volt salátalevél a hússzelet alatt. Ha sok vendég volt, mindig a diákok segítettek felszolgálni, ők terítettek és ők is szedték le az asztalt, kaptak érte egy kis enni meg innivalót, megérdemelten.
Hát az úgy volt kedves gyerekek, hogy amikor én még egyetemi lelkész voltam, árukapcsolásos módon egy kollégiumot is kellett igazgassak. A kollégiumnak volt egy alegysége, amit kantinnak neveztek, ott eddegéltek alkalmasint a diákok, a tanárok, és a vendégek. Na vendég az akadt bőven, főleg amikor a jóságos és méltóságos püspök úr rendezvények után boldog-boldogtalant meghívott közebédre, vagy vacsorára. Az persze őt nem zavarta, hogy mondjuk csak ötven adag ételt rendeltek előre és ő kedvesen feltornászta az ingyenevők (dehogy ingyen, fizette a Kerület) számát nyolcvanra, legfeljebb azon akadt fel, ha mondjuk a József Attila szoboravatás utáni közebéden 2005-ben, ahol több mint 300 adag ételt kellett felszolgálni (nyilván több részletben, mert egyszerre nem fértek be annyian) a díszvendégeknek - nem volt salátalevél a hússzelet alatt. Ha sok vendég volt, mindig a diákok segítettek felszolgálni, ők terítettek és ők is szedték le az asztalt, kaptak érte egy kis enni meg innivalót, megérdemelten.
Nos egy közgyűlés vagy igazgatótanács után szintén ebédet kaptak a résztvevők. Egy asztalnál ültem a vezetőtanács fiatalabb tagjaival, kínálgattam a vendégeket egy kis pálinkával, borral, ahogy illik. Ez alkalommal odaült hozzánk Tsomai Árpi is, aki még generális direktorként fungált a kerületnél. Vidáman kanalazta a levest, majd megkérdezte tőlem, hogy hol van az én feleségem, mikor mutatom be már neki, mi az, hogy ő még nem is ismeri. Gyorsan odaintettem Szőlőzsír Szidit, aki épp diák létére önkéntesen felszolgált az uraknak és hölgyeknek. Mondom neki, mutatkozz be a direktor úrnak. Szidi elpirult, kezet nyújtott, Tsomai felpattan és kezet csókolt. Az asztaltársaság, akik mind tudták, hogy ez átverés, ámbár pukkadoztak a nevetéstől, nem buktattak le azonnal. Én is kiélveztem a helyzetet, Szidi pirult, mert nem értette, hogy mit nevetünk, valahányszor felbukkant az asztalok között, majd az ebéd végére elárultuk Tsomainak, hogy püpü nem jár, Szidi csak egy diák. Ekkor ő lett nagyon piros és dohogva elvonult, miközben mi a hasunkat fogtuk a nevetéstől.
Rá pár hónapra, újévi fogadás volt, ahova Tünde is eljött velem (ámbár nem szívesen, mert nem szerette az ilyen ünnepségeket). Szépen kézen fogva mentünk, ahogy illik, amikor is szembejött Tsomai. Mondom neki: Árpi, ő az igazi feleségem, hadd mutassam be neked. Felnevetett kínosan: nem, nem, nem hiszem. Elment, leellenőrizte Forró Lacinál az infót, majd ismét pirosan visszajött, kezet csókolt a feleségemnek és elnézést kért tőle, hogy elsőre nem hitt, de mint mondta egyszer már megjárta és azóta óvatosabb.
