Székelyföldön nőttem fel, ott az a szokás, hogy a pohárban levő borra nem töltenek rá, mert "nyekegős lesz a gyerek", ki kell inni fenékig, s ebből látja a gazda, hogy ízlik a vendégnek a nedű és töltheti újra a poharat - tele természetesen, mert félpohár nincs, ahogy félember sincs.
Székelyföldön nőttem fel, ott az a szokás, hogy a pohárban levő borra nem töltenek rá, mert "nyekegős lesz a gyerek", ki kell inni fenékig, s ebből látja a gazda, hogy ízlik a vendégnek a nedű és töltheti újra a poharat - tele természetesen, mert félpohár nincs, ahogy félember sincs.
Itt Biharországban más a "viselet", alighogy kiittál akár egy kortyot a poharadból, máris felpattan a gazda és teletölti. Felettébb furcsálltam, már csak azért is mert, így sosem tudja az ember, hogy hány pohárral ivott meg. Ha valaki fenékig kiissza a poharat, az az "elmenő", ezzel jelzi, hogy nem kér többet.
Az elődömnek volt egy leánya, s első húsvétkor eljöttek a legények öntözni. Belső-Erdélyből érkezett, Kalotaszegről, jó bora volt, meg is tisztelte vele az öntözőket. A ficsúrok meg is ízlelték, majd csettintettek, hogy ez igen. Azonban hiába várták hosszú perceken át a rátöltést, a gazda ült nyugodtan. A legények izegtek-mozogtak, nem értették a fukarság okát, hisz a kancsó tele volt és még egy demizsont láttak a sarokban. A gazda meg azon morfondírozott, hogy ugyan milyen borhoz szokhattak ezek az alföldiek, hogy ennyire nem ízlik az övé.
A fiúk megunták, kihörpintették az utolsó cseppig, majd felálltak elköszönni, mire nagy meglepetésükre emelkedett a kancsó és újra tele lettek a poharak. Na találjátok ki, hogy mi győzött, a tradicionális önérzetesség, vagy a szomjúság?
