Általános iskolás korunkban minden évben szép ünnepségeket szerveztünk a Párt és első titkárának tiszteletére. Az elvtársak nem aprózták el, minden gyerek ott kellett balettezzen a városi nagy focipályán, piros zászlócskákkal és tornabotocskákkal a kezében. A megafonból felharsant a muzsika és mi bűbájos koreográfiára csodás táncot lejtettünk katonás pontossággal. A zene, utólag rájöttem egy magyar művész tolmácsolásában ért el hozzánk, Hacki Tamás ahogy fütyölt, mi úgy táncoltunk, ahogy Lázár Mária mutatta nekünk a dísztribünön Molnár Laci tanárelvtárssal nagy szinkronban. Ahhoz, hogy a műsor szépen sikerüljön pediglen sok gyakorlásra volt szükség. Bizony rengeteg alkalommal kellett leballagjunk próbálni. Volt aki biciklivel jött, mint Siki, akit egyke gyermekként az édesanyja egyedül nevelt.

Egyik próba után hazafelé eregeltünk. Vargyas Emillel ketten baktattunk a tribün betonpillérei alatt, miközben Siki kerülgette több-kevesebb sikerrel bicajával az oszlopokat. Emillel valami fontosat tárgyalhattunk, talán épp az empirió-kriticizmusról, hogy az hogyan is hallatszik egyesek fülében egymillió pici Krisztusnak, amit Siki is érdeklődéssel hallgatott. Vesztére még a fejét is hátrafordította. Egyszer csak, ahogy a rumunyok mondják: szá áuzít o bubuitúra, azaz csattanás hallatszott, majd a bicikli eldőlt, Siki nemkülönben, ugyanis, mint a rendőrségi jegyzőkönyvből később kiderült: Gyergyószentmiklós belterületén a sértett jó látási viszonyok mellett egy esetben elütötte a vele azonos irányban kiálló betongerendát, miközben kerékpárost vezetett egyedül, de az anyagi kár nem lett jelentős, mivel nem lépte túl sebességileg a törvényes határértéket, éppen ezért szabálysértési eljárás nem indul az elkövető ellen, aki ráadásul kiskorú és büntetlen előéletű, nem csavargó és nem iskolakerülő.

Mint irgalmas samaritánusok gyorsan lehajoltunk mindketten (pedig Emilből is pap lett, katolikus) a vérző homlokú Sikihez, akit tetten értünk, hogy a betonon fekve tekergőzve jajgatott és sírt. A kerékpár kormánya a kezében elműködött, a meszelt betongerenda piros lett, amit a pályagondnok haraggal konstatált és felordított: a szentségeskölykit, most festhetem megint újra!!!

A fejen levő lyukat a helyszínen szemrevételezve láttuk, hogy ennek fele sem tréfa, krániócserebrál trajuma esetét diagnosztizáltuk, a kerékpárt rábíztuk valakire, hogy vigyázzon rá, mi pedig Sikit feltámogattuk a sürgősségre, és mivel papoknak készültünk ott benn mélyen, ezért jajgattunk a jajgatóval és kárörvendeztünk a szembejövő kárörvendezőkkel.

A sürgősségről felküldtek a kórház emeletére, ahol az ügyeletes sebészt kellett megkeressük azzal a céllal, hogy legyenszíves varrja össze a Siki fején tátongó sebet. Jött is a sebész karján két női fehérruhás hölggyel, akik biztosan ápolónővérek voltak, ugyanis a rászáradt alvadt vért leápolták Siki szeplős orcájáról, némi alkoholos vegyszármazékok igénybevételével, ami ellen a páciens tiltakozni próbált, de lefogták, és felszólították, hogy csendesedjen el. A műtéti beavatkozást már nem vártuk meg, mert a kirurgus úr elévett egy nagy űrtartalmú orvosi fecskendőt, s egyikünk sem akarta megnézni azt, hogy Siki melyik testrészibe döfi bele a nagy tűt.

Kint a folyosón vártunk, hogy hátha hazafelé is támogatni kell a balesetet szenvedett osztálytársat, ha másért nem, hát a szeszes lemosódás és a trankilizálók (alvókálmántabletta) miatt. Egyszer csak csapódik lent az ajtó, és felrohan egy kicsi nő, Siki édesanyja. Hol a fijam, kérdi, mire mi rámutattunk a sebészi sürgőskezelő ajtajára. Feltépi, köszön, majd rákiállt a fiára: Levente, hol van a bicigli???!!!

Ez kábé olyan volt, mintha 1997 augusztus 31-én Mohammad al Fayed megkérdezte volna a fiától: Dodi, hol van a Mercedes?