A tegnap a lábadozó esperesünket helyettesítettem egy temetési szolgálaton Szentjobbon. A gondnok szépen kikísért a temetőbe, majd szépen elprédikáltam (nem prédáltam, mint egyesek) az elhunytat. Hat öregmama segített énekelni.
A tegnap a lábadozó esperesünket helyettesítettem egy temetési szolgálaton Szentjobbon. A gondnok szépen kikísért a temetőbe, majd szépen elprédikáltam (nem prédáltam, mint egyesek) az elhunytat. Hat öregmama segített énekelni.
Azt pedig kellett jó sokat, mert 3 nyeszlett váradi gyászhuszár volt csak, akik irtó lassan dolgoztak. Lassan minden temetési éneket végigénekeltünk, és még mindig volt jó félköbméter földelnivaló hátra. Ekkor egy szünetben megkérdezte az egyik mamus a gondnoktól: Bálintkám, honnét van a tiszteletes? Bálint: Szentmiklósról. Az nem lehet, annak szakálla van - szólt a rendreutasító válasz. Mire én: de lehet, mert levágtam. Jaj, hát persze, igaz is - mondta a néne, a hangja az ismerős volt, de a szakáll az nem stimmelt.
A boldog viszontlátás örömére elénekeltük, hogy: "Jer temessük el a testet...". Aztán Bálinttal visszamentünk a parókiára kávézni. Igenám de nemsokkal később jött az elhunyt leánya, aki néhai apjával együtt szintén nem volt szentjobbi lakos, és a tiszteletes urat kereste. Mondom, hogy itt van, s fejemmel a tréningbe öltözött esperes felé intettem. Szegény lány kissé zavarodott lett (nem ő jelentette be a halálesetet és nem is ismerte a kollégámat sem), biztos fura volt, hogy a dzsoggingos papnak van egy öltönyös fullajtára, akivel a piszkos munkát végezteti...
