Valamikor réges régen meghívást kaptunk a messzi Magyarországról, hogy menjünk ki oda egyet örömhirdető hétre. György Dezső atyánkfia, agárdonyi szellemipásztor volt a főszervedző és a házigazda, münk Ökörökös Jóuzsikával, Móunikával, Bingrivel, Macerájjal, Bugyurkával és pici feleségemmel voltunk a vendégek és a fellépő örömhírmondók.
Valamikor réges régen meghívást kaptunk a messzi Magyarországról, hogy menjünk ki oda egyet örömhirdető hétre. György Dezső atyánkfia, agárdonyi szellemipásztor volt a főszervedző és a házigazda, münk Ökörökös Jóuzsikával, Móunikával, Bingrivel, Macerájjal, Bugyurkával és pici feleségemmel voltunk a vendégek és a fellépő örömhírmondók.
Úgy kezdődött, hogy egy felezővonal menti kalandozás nyomán megtellett az ölöm tükörcserepekkel, mert egy másik marha is erősen közel ment a nevezett vonálhoz, és összegerjedtünk tükörileg. Akkor még nem ismertük ezt a nótát:
https://www.youtube.com/watch?v=FJwvt6-0OJo
így a bosszúról szó sem esett. S még mondjon valaki rosszat a Dacia 1310 TLX-re, hiszen melyik még az a kocsi, aminek a tükrét egy párkállóban egy csillagcsavarral át lehet műteni az egyik ajtóról a másikra, feltűnés nélkül, úgy, hogy a bal tükrön senki sem fogja látni, hogy azelőtt jobb volt? Sőt nem jobb, de nem is rosszabb, ugyanolyan, csereszabatos? Na?
S Gárdonyban lakoztunk gyülekezetes házban, kaptunk nagy ebédeket és vecserákat sorban a hívektől s mi cserében szépeket mondottunk még Agárdon is, ahol szép kőtemplom volt. Volt egyszer egy kínos jelenet is, mikor Jóuzsikának elment a hangja. Szépen hirdette az Örömöt, mint egy zangyal Betlenben, s akkor fokozatosan elhalkult mint egy lemerülőfélben levő VEF rádió. Pedig ugyancsak igyekezett a volumon tekerni a torkában, de nem ment neki, (eveznék de nem bírja a karom) pedig még a kezével is besegített és a torkával is krákogott (némán) és köszörült is, de nem történt semmi. Az első sorban egy bácsi nagyot tekerintett a hallókészüléke erősítőjén, mire az sípolni kezdett, és a füléhez is kapott, amikor a gondnok úr megérkezett egy pohár vízzel a néma hírmondónkhoz, s átadta: tessék!
Jóuzsika mohón ivutt, majd visszatért az élet a hangszálaiba és folytatta az előadását. Ezekután vidámparkba mentünk, ott a velencei tó partján még ez is megesett és felültünk egy turbó lánckerékmeghajtásos szuperszónikus körhintaszékbe. Legalábbis így reklámozta egy réti néger bennszülött kikiáltóember, de valami átverés lehetett a dologban, mert az egészből csak a lánckerék meg a körhinta volt az igaz, szék helyett láncbiztosítású fapadra ültünk, csak a sztyuárdessz hiányzott, hogy megmutassa merre van a vészkijárat kényszer-elszállás esetén és a nehézgépet vezető pilóta sem mutatkozott be a megafonyba. Móunika a felszállást még csak-csak kibírta, de a lassulás már nem kedvezett neki, Pi-radián/négyzetméter fűfelületre ásított egy nagy színeset sugárirányban.
Eljött a búcsú napja is, aznap Dezsőéknél volt kis ebédezés. Pollika néni finom tyúklevest főzött sok zöldséggel, metélttel, miegymással, olyan dús volt, hogy a kalány megállott benne. Be is kanalaztuk, majd Dezső bácsi felugrott és emelgetni kezdte a fedőket. Láthatott ő rizset, meg krumplit, szószokat és édességeket, feltépte a sütő ajtaját is és ott csak egy rémült piskótát talált, mire felordított: Polli, megőrülök!
Polli ijedten tette le a kanalat a kezéből és az egyik gyereket az öléből: mi a baj?
-Hol a hús? Polli, hova tetted a húst???!!!
-Hát a levesben volt, és gondoltam az elég, és másodiknak valami könnyebbet eszünk.
-Polli megzavarodok, idejönnek a barátaim és nem sütöttél húúúúúúst?
Erre már mi is felócsúdtunk és a védelmünkbe vettük a szegény ledorongolt háziasszonyt, hogy igaza van, a levesben volt sok hús és már amúgy is egész héten húst hússal ettünk, jól jön most egy kis almaszósz pityókával meg meggyespite.
Gazduram viszont hajthatatlan maradt és még egy óra múlva is azon dohogott és zsörtölődött, hogy miért nem lehetett húst sütni az örömhírmondóhét végére és befejezésére.
Még ma is morogna, ha közben meg nem jött volna Jani bácsi Oroszlányból, aki anyámat hozta, aki mindeközben ott nyaralt, aki becuccolt hozzánk a tükrös Dácsiába mi meg lassan hazafelé vettük az irányt. 1996-ben esett mindez, mivelünk, tanúsíthassa Maceráj is, ha hozza mer szólni a kommentekben. (Nem mer. Illetve nem tud. Provokálom. Haddlám ő még mire emlékszik, mert nagy a memoárja.)
