2002-ben esett meg, hogy egy alkalommal lementem Magorral a játszótérre. Örömmel szaladgált a csúszdák meg a hinták között, csak a kommunkáció nem ment neki, nemhogy a moldvai dialektust, de még a bukarestit sem ismerte. Egy elcsalt szebeni pályázás után úgy nézett ki, hogy nemigen kerülünk egyhamar magyar földre lakni, s elkezdtük románul tanítani kisfiunkat.
2002-ben esett meg, hogy egy alkalommal lementem Magorral a játszótérre. Örömmel szaladgált a csúszdák meg a hinták között, csak a kommunkáció nem ment neki, nemhogy a moldvai dialektust, de még a bukarestit sem ismerte. Egy elcsalt szebeni pályázás után úgy nézett ki, hogy nemigen kerülünk egyhamar magyar földre lakni, s elkezdtük románul tanítani kisfiunkat.
Már tudta a választ a "hogy hívnak?" és "hány éves vagy?" kérdésekre, tudott igent és nemet mondani románul. Ezen a szép tavaszi napon én szokás szerint olvasgatni kezdtem egy padon, ő pedig a homokozó felé vette az irányt. Máris ráakaszkodott egy gyerek és bombázta a kérdéseivel meg a javaslataival. Láttam, hogy nem igazán tetszik neki az egész, de a homokozó érdekes volt és inkább maradt. A román gyerek egy idő után megunta az egyoldalú társalgást és lelépett. Magor is kijátszotta magát, majd hazafele indultunk. Mondtam neki, hogy te fiam, nemigazán álltál szóba azzal a román babával. Mire ő: pedig mondtam neki dá-t is, nú-t is, pátru-t is.
Egy más esetben szintén a játszótéren feltűnt, hogy nagyon jól egyezik egy kisfiúval. Lipinkáztak, mászkáltak, homokoztak, "társalogtak", mutogattak egymásnak érdekes tárgyakat, bogarakat, lepkéket, nevetgéltek, leguggoltak, felugrottak, szaladgáltak, mint két jóbarát. Nocsak, gondoltam magam, mi ez, tán csak nem magyar a másik gyerekecske is? Közelebb mentem, és a fiúcska artikulátlan hangocskáiból rájöttem, hogy vagy néma, vagy még egyáltalán nem tud beszélni. Lám, lám, ugye, hogy szavak nélkül is meg tudjuk érteni egymást?
