Vidám hétköznap

Ha már leírtam az első autóbalesetemet, jöjjön a második. Ennek a főszereplője egy piros 1310-es TLX Dacia meg egy Roman Diesel autóbusz.

Előzményképpen hadd jegyezzek meg annyit, hogy a fentnevezettt személygépkocsit Gyálffy Zoltán, alias Zulu professzor úr nyerte takarékbetétkönnyvvel 1990-ben. (A kiskutya is a dombra tojik.)

Mivel neki nem volt hajtászati licence, ezért felkért engem ünnepélyesen, hogy legyek a sofférje. Mivel nagyon szeretek autót vezetni, ezért a felkérést elvállaltam. Ilyetén módon kikocsiztunk Kolozsvárról a tanár úr libáni birtokára, vagy Torockóra, vagy Bándra. Igen jó kis masina volt, eltalált példány, hihetetlen 5,8-as fogyasztással.

Történt pedig, hogy A.D. 1992-ben lejárt a kisaató műszakija. Zulu bácsi megbeszélt egy időpontot, hogy vigyük el a műszakiztatni a feleki Dacia szervizbe. Szép októberi nap volt, kisétáltam a kocsiért, beültünk, s kenjed felfelé a Felekre. Még az obszis letérő előtt egy másik Dácsia nagy lendülettel megelőzött. Nyomta, mint az idős Beethowen a csengőt. Ami akkor már létezett, de nem elektromos formában. Rázni kellett. Ma a villany rázza. A technika fejlődik. Épp mondék magamban, hogy na te sem úgy fogsz meghalni, mint az "Egy gondolat bánt engemet..." című versben említé Petrovics atyánkfia. Mire kimondtam volna jött egy jobbkanyar. És a krach. Nevezett kaszkadőr állampolgár nekiszaladott a lefele irányba közlekedő munkásbusz bal első kerekének. A gumi rugalmas, így ő elpattant, mint húúúr, hirtelen, s így kezdődött minden bánatunk. Ugyanis az ütés kihajíntotta a pilótaülésből Conciatu Alimpe 43 éves büntetlen előéletű gépkocsivezetőt. Aki hirtelen az idegenvezető székében találta volna magát, de ilyen úri huncutság nincs egy munkásbuszon, mert ott ugye a munkások ismerik egymást, és a gyárba vezető utat is. Ehelyett béesett az első ajtófeljáró lépcsőfokai és az autotákszáré nevezetű önkiszolgáló gépezet közé. Eközben a busz a kerék erőszakos balra fordulása miatt (a nyájas olvasó biztosan emlékszik még a kiváltó okra) irányt változtatott, és áttért a menetirány szerinti bal oldalra. Ahol mi közlekedtünk felfelé Piroskával és a Bibliotecarul fedőnevű idős titkosügynökkel. Én észlelvén a bajt, jobbra húztam és működésbe hoztam az üzemi féket. A buszsoffér is addigra visszakecmergett a vezérállásba és szintén a fékezéssel kezdett foglalatoskodni. Viszont a fizika nem játék. Egy meredek lejtőn haladó többtonnás vasszekrény gumikerekeken igen lassan késztethető megállásra. Ebben közben besegített a már álló Dacia is. Lett reccs és ropp, bumm és jajj!

Túlzás nélkül mondom gyerekek, hogy ez lett:

Majdnem. A hátsó kerék nem pukkant ki. De a Zulu sing és orsócsontja igen. Én lefejeltem a napellenzőt és jobb kezem hüvelykujja visszatört. Nem jártam úgy, mint a sógorom, aki minekutána fék nélkül maradt a kis Zündapp motorkájával a Gyilkostó felé, és nem tudott bevenni egy kanyart, beugratott egy páfrányos kis szakadékba. A nyaka eltört, de kiszállt és leintett egy kamiont, hogy vigye bé a kórházba. Azt mondta, hogy az egész balesetben az fájt a legjobban, amikor felszállás közben beverte a sípcsontját a teherkotsi lépcsejébe. Zulu csak annyit mondott: Jaj, Istenem! És fogta a fájós karját, lemondóan nézegetve: biztos eltört. Igaza volt.

Közben hősünk, az értelmi szerző kimászott a szintén kissé összetört autókájából (jobban járt, mert ő csak guminak ment) és el akart szaladni. Mert ugye részeg volt. De elkapták. Jöttek a policok, fújt ő is, Alimpe is, meg én is. Egy pozitív, két negatív. Közben Zulut a mentő el. Jött egy bocsánattal legyen írva baszkulánt és szétválasztotta a buzt meg a Dácsiát. Folyt az olaj, a hűtővíz, meg a futuznáfurámötí. Jegyzőkönyvírás, aláírás. Hazafutás. Kocsielszállítás. Ott parkolt sokáig elrettentő példaként a tejológia udvarán. Aztán megjavították. Román módra. Erről majd máskor.

Szerencsére, hogy az átfedéses baleset során a motorházat gyűrte maga alá Speciális Kursza felé tartó társasgépkocsi. Ha az én ajtómat kapja el, ma már virág sem nyílna síromon. De nem azért, hanem azért. Koszorút ha meghalok...nefelejtsből fonjatok.

Nem népdalt és nem operettet akarok felidézni. Még csak nem is tőlünk átvett angol szót. Egy kis piros fiathatszáz jutott eszembe, és nem az ami a Kobak könyvében említtetik. Női olvasóink kedvéért jöjjön egy kép is, mielőtt összekevernék az 500-assal.

Szóval Picike egy kis piros fiathatszázas volt,  Gál Pista tulajdona. Szok vele járni ide-oda. Egyszercsak megrozsdázott. Kis pici testéből hatalmas darabokat harapott ki az oxidáció. Sebaj, ott volt Attila és gyorsan megcsinálta, úgy két hét alatt. Az oldalraborítás sem volt nagy munka, szinte egyedül is felemelte a kis kabint. Akkora Punika Tódor barátom már nagyfiú volt, a kormányba csipelkedve féllábbal elérte a gázpedált, ha a másik lábával lábujjhegyre állt, miközben a kis tomporával Picike pici bal első ülésén egyensúlyozott. Ki is követelte ez okból Attilától, hogy engedje, hogy vezesse egy kört az udvaron Picikét. Attila belement a buliba, persze úgy hogy ő volt a mitfárer, azaz magyarul a kopilot. Hogy én sem maradjak ki a rallyból, bemásztam a hátsó ülésre, ami akkor meglepően tágas volt, ma már ugyanezt nem tudnám elmondani, ha egyáltalán beférnék még Punika és Attila mögé. Mármint egy fiathatszázban.

Szóval el is indultunk annak rendje és módja szerint, Punika lazán tolta egyesbe a kis fehér műanyag váltógombot, kövér gázt adott és már mentünk is. Az udvar hamar elfogyott a kis kerekek alól, s máris ott tornyosodott Attila műhelye az udvar végiben. Punika jobbra csavarta a hatalmas fehér volányt (jobbra volányított), majd balra, hogy egyből forduljon meg, mit neki Y forduló. Amikor balra volányított, akkor hirtelen vészesen közeledni kezdett a műhely sarka, mire a segédje felvonyított: fék!!!. Attila odakapott, hogy segítsen a perec tekergetésében, erre Punika: "jaj, hülye Attila!!!" indulatszavak felordításával a fék helyett a gázra lépett. (Halkan jegyzem meg ebben az eseménydús akcióban, hogy az üzemi fék is javításra szorult, csak 14szeri pumpálás után volt hajlandó működésbe lépni.) Persze mire Attila a kézifékhez kapott volna a kisótó jobb eleje már eltrafálta a kocsiszín bal sarkát. Bumm! Ha Gál Pistát Gal Stefannak hívták volna, biztos így adott volna interjút a Protévének, ha lett volna akkoriban Protévé: szá áuzít a bubuitúrőőő. Ugyanis, a nyájas tuladonos pont akkor érkezett meg "beteglátogatásra" és a lépcsők magaslatából szemlélte végig életünk első aktív autóbalesetét. (Azóta volt még vagy három, de azokról majd máskor.) Az ülés háttámlája a nyakamba zuhant, Attila a térdét verte be a fém műszerfalba, Punika a kormányt fejelte le. Kikászálódtunk, mire Punika kapott is egy nyakast  Attilától: nesze! Nem tudtam eldönteni akkor, hogy miért is kapta: a " jaj, hülye Attila!!!" indulatszavak ráordítása miatt, vagy az összeroncsolódott jobb első sárvédő miatt. Addigra odaért Gál Pista is (akit Punika még kissebb korában Gál Pi csá-nak hívott, Attila bátyja Barta Jancsi meg Bata Kancsi volt), de ő nem verekedett, mert annál nyájasabb ember volt, csak annyit mondott: No! Akkoriban még nem tanultunk fizikát, de meglepődtünk azon, hogy a kis Picike hogy tudta 5 centivel arrébb tolni a kocsiszínt.

A sárvédőt kikalapálta Attila, szerencsére a fényszóró nem tört be, lefestette, megjavította a féket is, s Gál úr (mert gálelvtárs a polgármester volt akkoriban) boldogan járt vele, amíg le nem cserélte egy 100-as Skodára, a Cúsárgára. De ez is már egy másik tál tészta.

Egy szülő élete nehéz. Mondhatnám úgy is, hogy nem könnyű, meg nem semmi, de nem akarok itt közhelyeket puffogtatni mint egyesek. Ugyanis, ha valaki szülő, akkor értelemszerűen gyermeke(i) is van(nak). A gyermek meg makacs. És engedetlen. És sírós. És nem eszi meg amit főztél. De nem erről akarok én itt írni.

Van egy kisfiam, Hunor. Kábé 2.5-3 éves korában egy műanyagdarabbal játszusgált. Kerek lévén volt rajta egy lyuk is. Bele is dugta az ujját. Büszkén mutogatta, hogy mekkora gyűrűje van. Viszont a luk szoros lehetett, a kis ujjacskája meg rögtön megdagadt, mihelyst le akarta ráncigálni. Kétségbeesett és még jobban cibálta. A daganat még nagyobb lett. Fájni kezdett, jött a sírás: anya vedd ezt le rólam. Anya próbálta előbb szárazon, majd nedvesen, majd szappanlével kenegetve, de sehogy sem akart lejönni az a fránya vackeráj. Na most mit tegyen egy okos szülő? Azt mégsem várhatja meg, hogy a műanyag lebomoljon a fia kezéről, mert az kissé hosszas lenne. Na ekkor jött egy jó ötlet: vágjuk le! Persze a kicsi rögtön üvölteni kezdett, amint meglátta az ollót: jaj, anya ne vágd le az ujjacskámat!!! Te kis butus, nem az ujjadat vágom le, hanem azt a rossz gyűrűt... De milyen a gyerek, ha egyszer valamit a fejébe vett, az úgy van és eliszkolt a vélt csonkítás elől. A szigorú és következetes szülő ekkor előparancsolja a kétségbeesett kölykét és igyekszik megmagyarázni neki, hogy nem lesz ujjamputáció, hanem csak a szorító karikát fogják lemetszeni. A gyerek viszont következetes és belesikoltja a nagyvilágba: jaj, most fogják levágni az ujjacskámat!!! És zokog olyan szívhezszólóan, mintha már ott látná egy vesetálban a csórécsigányi ujjpercét. A szülők ekkor már kellően idegesek, rásegít erre az is, hogy a nagyobbik fiú végigröhincséli az egész drámát és a kárörvendő vigyora még inkább felingerli a rémült kisöccsét, aki már beletörődve prünnyög: jaj, levágják az ujjacskámat....

Végül az olló nem bőrt és ízületet, hanem hitvány, környezetszennyező kőolajszármazékot nyiszitel el. A műtét sikerül, a gyűrű meghal. A sírás örömrivalgásba megy át: Megszabadult a ujjacskám!!! Boldogan mutatja mindenkinek és mindennek: a családtagoknak, a játékoknak, a cserepes virágoknak, a háziállatoknak: né, megszabadult az ujjacskám!!!

Ám amint Móra Ferenc bátyánk is megírta a gyermekgyász nem hosszúéletű, s én hozzátenném a gyermeköröm sem: alig egy év után a kis lurkó nem is emlékszik az akkor nagy port felkavaró eseményre (még napokig újságolta mindenkinek: megszabadult a...).

Hogy is szokták mondani: csak a szépre emlékezem...

Volt egy vakmalac, aki mindig csodálkozva nézett fel a hold világára, pedig nem volt min csodálkoznia, mert nem látott ott sem semmit. Épp ezért utálta az egész világot, kivéve a barátját, miszter Piget, aki mindig mellette volt, segítette és biztatta, hajrá miss Pigi!

Egy nap találtak egy donort, aki felajánlotta neki a szemeit. Miss Pigi nagyon örült neki. A barátja megkérdezte tőle, ha látni fog, hozzámegy-e feleségül? A vakmalac csak annyit mondott: meglátjuk. Az operáció sikerült. Amikor Pigi kinyitotta a szemét, Piget látta, de az macska volt, ráadásul ő is vak volt, mint a műtét előtt ő maga. Pig megkérdezte, hogy most már akkor hozzámegy-e feleségül. Pigi elutasította. Pár napon belül (miközben Pig megtanulta a Braille írást) Pigi kapott egy levelet, amiben Pig megköszönte az összes átvirrasztott holdvilágos éjszakát. A levél végén állt egy mondat: Vigyázz kérlek a szemeimre! Tehát ez megmagyarázva annyit jelent, hogy Piginek macskaszemei lettek. Na nem olyan prizmás, fényvisszaverők, hanem a Pig szemeit kapta meg, hiszen ő volt a jólelkű donor. Viszont szegény megszívta, mert arra nem gondolt, hogyha neki nem kell egy vakmalac feleségül, akkor egy malacnak miért kellene egy vakmacska férjül?!!!

Így hát szomorúan kiment egy holdvilágos este rácsodálkozni a holdra, és megutálta az egész világot, mert nem látott semmit. Kivétel volt a barátnője, aki mindig mellette állt, segítette és biztatta: hajrá miszter Pig!

Stb.

És íme az eredeti arckönyves történet:

"Volt egyszer egy lány, aki születésétől fogva vak volt, ezért utálta az egész világot és mindenkit benne, kivéve a barátját. Ő mindig ott volt vele, segített neki és biztatta. Egy nap végre találtak donort aki felajánlotta a szemeit. A lány nagyon örült neki. A barátja megkérdezte tőle, ha látni fog hozzá megy-e feleségül? A lány igent mondott. Az operáció sikerült. Mikor a lány kinyitotta a szemeit a barátját látta de ő is vak volt. A fiú megkérdezte, hogy most már akkor hozzá megy-e!? A lány elutasította.Pár napon belül a lány kapott egy levelet amiben a fiú megköszönte neki az összes gyönyörű átélt pillanatot.A levél végén állt egy mondat: Vigyázz kérlek a szemeimre!"

Egy 16 éves édesanya belföldre utazott. Amikor visszajött a kisfia a buszsirülőnél nevetve várta. Átölelte a buszmegállójelzőtábla oszlopát olyan erősen, ahogy csak tudta. Erre azt mondta az anyja: "Fiam, tudom, hogy szereted boroskólát, de blamálsz engem, ha ennyi ember előtt az látszik, mintha nem bírnád a piát..."

Nagyon megbántotta ezzel a kisfiát, aki azt gondolta, hogy az édesanyja nem örül annak, hogy bekávézott...

Hat évvel később az anya ismét belföldre utazott. Ekkor már 22 éves volt, (de nem tudta, csak azt, hogy 21, mert az eredeti gügye szöveg írója összeadni sem tud!), de a kisfia mégsem kísérte ki a buszpályaudvarra. (Közben kész lett az észak-erdélyi autópálya, azon buszok is jártak már, udvara is volt a pályának, na oda ment ki kamionozni az anya.) Ezúttal a gyerek otthon ölelgette Bélát, pedig ő nem volt olyan, de szükség törvényt bont, s különben is Béla apukájának volt borospincéje és kólaautomatája. Otthon azért sírva mondta: vigyázz magadra, anyám, mert sok a nemfizető kamionos.

Mikor az anya visszatért, a fia nem volt se a buszállomáson, se a rúd mellett, sem Béláéknál, de még a repülőtéren sem. Amikor hazaért egy olvasatlan emailt talált a laptopján egy csokor muroklapi mellett. Kiváncsian nyitotta ki laptopot, de a wifi nem talált hálózatot és ezért sírva omlott össze.

Másnap a megyeszékhelyen egy internet laktobárban tudta megnyitni a levelet. Ez állt benne: Anyám, mikor 6 évvel ezelőtt átöleltem a póznát, akkor egyáltalán nem sírtam. A második utazásodnál sem sírtam, pedig Béla édesanyja tormát reszelt, hagymát vágott, és a kommandósok is bevetettek egy könnygázgránátot a borpincébe, mert az apja adót csalt és kokót csempészett. Amikor ezeket a sorokat olvasod, már sírok, de csak ott, ahol senki sem lát. Elmentem ibolyát szedni. Tudom anya, december van, sapka, sál, kesztyű van rajtam. Nagyon szeretlek, és gyere haza hamar, mert elhervad az ibolya."

Mindenki aki szereti az ibolyát, tegye ezt ki. Nincs okom szégyenkezni az Ibolya miatt, mert ugyan szerelemgyermeke született, fiatalon férjhezment és elvált, de nem tőlem.

És íme az eredeti szöveg:

"Egy 16 éves fiú külföldre utazott. Mikor visszajött, a repülőtéren Édesanyja örömkönnyekkel várta. Átölelte a fiút olyan erősen, ahogy csak tudta, mert nagyon hiányzott neki. Erre azt mondta a fia:
„Mama, tudom, hogy szeretsz, de blamálsz engem, ha ennyi ember előtt ölelgetsz, mintha kisgyerek lennék!”
Nagyon megbántotta ezzel az Édesanyját, aki azt gondolta, a fia nem örül viszontlátni őt...
6 év...............vel később a fiú ismét külföldre utazott. Ekkor már 21 éves volt, de Édesanyja mégis kikísérte a repülőtérre, hogy elbúcsúzzon tőle. Ám ezúttal nem ölelte át fiát, hanem elfordult és sírva mondta neki:
„Vigyázz magadra fiam!”
... Mikor a fiú visszatért, Édesanyja már nem volt a repülőtéren. Amint hazaért, egy levelet talált mamájáról egy csokor virág mellett. Kíváncsian nyitotta ki és olvasta végig. Mikor végére ért, sírva esett össze, mert élete legrosszabb pillanata volt. A levélben ez állt:
„Fiam, mikor 6 évvel ezelőtt átöleltelek, az örömtől sírtam, de mikor ezeket a sorokat olvasod, én már a temetőben leszek egy koporsóban, mert meghaltam rákban... Sírtam, mikor a második utazásodnál hátat fordítottam neked, mert nem akartalak blamálni, pedig tudtam, hogy utoljára látlak téged. Nagyon szeretlek és mindig a közeledben leszek. Szeretettel, Mama.”
----
Mindenki, aki szereti Édesanyját, ossza meg ezt az írást. Nincs okom szégyellni magam az Édesanyám miatt, mert Ő az, aki ajándékozta nekem az életet.."

Olvassátok el és tanuljatok belőle!

Volt egy vakon született kisfiú, az édesanyja is világtalan volt. Júniusban bement az édesanyja, hogy megnézze a jegyeit a kisfiának az iskolában, aki mellesleg motorversenyző volt. Az osztálytársak felhördültek. Ez az anyád? Ez egy szörny! Visítva kifutottak. Ha eddig elolvastad, lájkold és leírom a folytatást.

Köszi. A fiú szívtipró volt. Egyik nap ment a Jawa Babettáján és hátulról átölelte egy süket lány. Nagyon zörgött a kipufogó. A lány belesúgta a fiú fülébe, (nevezzük őt az egyszerűség kedvéért Sumákernek, mármint a fiút) hogy zörög a kipufogó. Sumáker hátrafordult. He? Nem he, hanem zörög a kipufogó kiáltotta a lány. Nem hallom, mert zörög a kipufogó. Túl gyors lesz ez, aggodalmaskodott a lány (azok folyton félnek a sebességtől). Sumi erre megkérdezte: szeretsz? Igen persze! Akkor vedd fel a második világháborús katonai svéd bőrkabátomat. De nem fázom. Ha szeretsz, felveszed. Így lett, mire le is estek a tordai szakadékba. A lány túlélte, a fiú anyja pedig levelet írt az intenzív osztályra: Fiam, eszméletlenül nagyot estél. Te sosem szeretted azt a kabátot, pedig a nagyapád abban harcolt Sztálingrádnál az angolok (mongolok? egykutya!) ellen. Nekem adta, de nekem kicsi volt, így lett a tied. Kiskorod óta a nagyapád kabátjával seperted az utca porát. A másik borítékban pénz van az orvosodnak, ne bontsd ki! Na jó, látom megint szófogadó vagy. A fele lehet a tied, elvégre kell új Jáva neked.

Másnap az újságok címlapján szerepelt: A batwomen megmentette egy vak kisfiú életét. Tedd ki a blogodra, az üzenőfaladra, az ablakodba, a számítógéped asztalára, az újságba, ha szerinted is szomorú. Ha nem teszed ki valami nagy baj fog veled történni. Sumi.

Az igazság az, hogy a fiúnak melege volt, és azért vetette le a kabátot. A lány meg fázott, mert azok folyton fáznak. A szeretettel kapcsolatos kérdés meg csak pótcselekvés volt, töltelékszöveg. Adiaforon dolog.

Akinek nincs facebookja a történet jobb megértéséért olvassák el az eredeti verziókat:

"Olvassátok el és tanuljatok belőle!!!! Egyszer volt egy fiú...Helyes volt és szívtipró, és szerelmes volt. De az anyjának csak egy szeme volt, és az iskolában volt takarító. Ezt senki sem tudta. Egy nap az anya szerette volna tudni milyen jegyei vannak a fiának. Bement az iskolába és megkérdezte a tanárt. Mindenki azt kérdezte "Fujj ez a te anyád?". A fiú ... ... teljesen zavarba volt mivel az anyjának csak 1 szeme volt. Mikor hazaért nagyon megsértődött az anyjára. Soha többet nem beszélt vele. Elvégezte az iskolát és elköltözött. Sok év után nagyon gazdag lett. 2 gyereke lett és egy csodálatos felesége. Egy másodpercre se gondolt az anyjára, viszont az anyja aggódott miatta. Végül úgy döntött hogy megkeresi a fiát. Mikor megérkezett bekopogott az ajtón, 2 kislány nyitott ajtót. Majd sikoltozva kiabáltak apjuknak "Apa apa segítség itt egy szörny!!!" A fiú jött és elzavarta az anyját. Az anya könnyes szemekkel ment haza. Egy pár hónap múlva a fiú látta az anyját az álmában. Úgy gondolta meglátogatja és bocsánatot kér. Becsöngetett, de senki se nyitott ajtót. Megkérdezte a szomszédokat hol van, és az egyik kérdezte "Szóval te nem tudod mi történt? Az anyukád 2 hete meghalt, de hagyott neked itt egy levelet" A fiú olvassa a levelet: "Kedves fiam. Te mindig utáltál engem és mindig haragudtál rám. Én soha nem utáltalak, én mindig szerettelek. Mindig azt akartam hogy szerencsés legyél. És elkel mesélnem neked valamit, ezt már rég el kellet volna neked mondanom: " mikor kis gyerek voltál, neked és apádnak volt egy súlyos autóbalesete. Apád meghalt, és te elvesztetted az egyik szemedet. Én nem szerettem volna hogy egy szemed legyen, ezért neked adtam az enyémet. Az autóbaleset óta az én szememmel látod a világot. Szeretlek. Anyád" Ha szerinted is szomorú tedd ki az üzenőfaladra. :( "

"Lány: Lassíts. Félek.

Fiú: Nem. Ez vicces.

Lány: Nem, nem az. Kérlek, ez túl ijesztő.
... ... ... ... ... ...
Fiú: Akkor mondd, hogy szeretsz.

Lány: Rendben, Szeretlek.Lassíts!

Fiú: Most ölelj meg.

A lány megöleli.

Fiú: Letudnád venni rólam a bukósisakot és feltenni magadra?Zavar.

Az újságban másnap: Egy motor nekicsapódott egy épületnek egy fék hiba miatt. Két ember volt a motoron, de csak egy élte túl.

Az igazság az, hogy félúton tönkrement a fék, a fiú rájött, de nem
akarta meg mondani a lánynak. Azért kérte a lányt, hogy mondja, hogy
szereti és ölelje át az utolsó pillanatban, hogy érezze a lány
szeretetét mielőtt meghal és azért adta át a bukósisakot, hogy a lány
túlélje a balesetet. Ezt te is tedd ki ha van az életedben akiért ugyan
ezt megtennéd♥ ♥"

És még egy arckönyves aranyköpés:

"Lájk ha kicsitiss fájna vagy szaar lenne♥ :| ha meghalnéék^^ !!"

Tudjátok hány lájkot kapott? El sem mondom...

Olvassátok el és tanuljatok belőle!

Volt egy vakon született kisfiú, az édesanyja is világtalan volt. Júniusban bement az édesanyja, hogy megnézze a jegyeit a kisfiának az iskolában, aki mellesleg motorversenyző volt. Az osztálytársak felhördültek. Ez az anyád? Ez egy szörny! Visítva kifutottak. Ha eddig elolvastad, lájkold és leírom a folytatást.

Köszi. A fiú szívtipró volt. Egyik nap ment a Jawa Babettáján és hátulról átölelte egy süket lány. Nagyon zörgött a kipufogó. A lány belesúgta a fiú fülébe, (nevezzük őt az egyszerűség kedvéért Sumákernek, mármint a fiút) hogy zörög a kipufogó. Sumáker hátrafordult. He? Nem he, hanem zörög a kipufogó kiáltotta a lány. Nem hallom, mert zörög a kipufogó. Túl gyors lesz ez, aggodalmaskodott a lány (azok folyton félnek a sebességtől). Sumi erre megkérdezte: szeretsz? Igen persze! Akkor vedd fel a második világháborús katonai svéd bőrkabátomat. De nem fázom. Ha szeretsz, felveszed. Így lett, mire le is estek a tordai szakadékba. A lány túlélte, a fiú anyja pedig levelet írt az intenzív osztályra: Fiam, eszméletlenül nagyot estél. Te sosem szeretted azt a kabátot, pedig a nagyapád abban harcolt Sztálingrádnál az angolok (mongolok? egykutya!) ellen. Nekem adta, de nekem kicsi volt, így lett a tied. Kiskorod óta a nagyapád kabátjával seperted az utca porát. A másik borítékban pénz van az orvosodnak, ne bontsd ki! Na jó, látom megint szófogadó vagy. A fele lehet a tied, elvégre kell új Jáva neked.

Másnap az újságok címlapján szerepelt: A batwomen megmentette egy vak kisfiú életét. Tedd ki a blogodra, az üzenőfaladra, az ablakodba, a számítógéped asztalára, az újságba, ha szerinted is szomorú. Ha nem teszed ki valami nagy baj fog veled történni. Sumi.

Az igazság az, hogy a fiúnak melege volt, és azért vetette le a kabátot. A lány meg fázott, mert azok folyton fáznak. A szeretettel kapcsolatos kérdés meg csak pótcselekvés volt, töltelékszöveg. Adiaforon dolog.

Akinek nincs facebookja a történet jobb megértéséért olvassák el az eredeti verziókat:

"Olvassátok el és tanuljatok belőle!!!! Egyszer volt egy fiú...Helyes volt és szívtipró, és szerelmes volt. De az anyjának csak egy szeme volt, és az iskolában volt takarító. Ezt senki sem tudta. Egy nap az anya szerette volna tudni milyen jegyei vannak a fiának. Bement az iskolába és megkérdezte a tanárt. Mindenki azt kérdezte "Fujj ez a te anyád?". A fiú ... ... teljesen zavarba volt mivel az anyjának csak 1 szeme volt. Mikor hazaért nagyon megsértődött az anyjára. Soha többet nem beszélt vele. Elvégezte az iskolát és elköltözött. Sok év után nagyon gazdag lett. 2 gyereke lett és egy csodálatos felesége. Egy másodpercre se gondolt az anyjára, viszont az anyja aggódott miatta. Végül úgy döntött hogy megkeresi a fiát. Mikor megérkezett bekopogott az ajtón, 2 kislány nyitott ajtót. Majd sikoltozva kiabáltak apjuknak "Apa apa segítség itt egy szörny!!!" A fiú jött és elzavarta az anyját. Az anya könnyes szemekkel ment haza. Egy pár hónap múlva a fiú látta az anyját az álmában. Úgy gondolta meglátogatja és bocsánatot kér. Becsöngetett, de senki se nyitott ajtót. Megkérdezte a szomszédokat hol van, és az egyik kérdezte "Szóval te nem tudod mi történt? Az anyukád 2 hete meghalt, de hagyott neked itt egy levelet" A fiú olvassa a levelet: "Kedves fiam. Te mindig utáltál engem és mindig haragudtál rám. Én soha nem utáltalak, én mindig szerettelek. Mindig azt akartam hogy szerencsés legyél. És elkel mesélnem neked valamit, ezt már rég el kellet volna neked mondanom: " mikor kis gyerek voltál, neked és apádnak volt egy súlyos autóbalesete. Apád meghalt, és te elvesztetted az egyik szemedet. Én nem szerettem volna hogy egy szemed legyen, ezért neked adtam az enyémet. Az autóbaleset óta az én szememmel látod a világot. Szeretlek. Anyád" Ha szerinted is szomorú tedd ki az üzenőfaladra. :( "

"Lány: Lassíts. Félek.

Fiú: Nem. Ez vicces.

Lány: Nem, nem az. Kérlek, ez túl ijesztő.
... ... ... ... ... ...
Fiú: Akkor mondd, hogy szeretsz.

Lány: Rendben, Szeretlek.Lassíts!

Fiú: Most ölelj meg.

A lány megöleli.

Fiú: Letudnád venni rólam a bukósisakot és feltenni magadra?Zavar.

Az újságban másnap: Egy motor nekicsapódott egy épületnek egy fék hiba miatt. Két ember volt a motoron, de csak egy élte túl.

Az igazság az, hogy félúton tönkrement a fék, a fiú rájött, de nem
akarta meg mondani a lánynak. Azért kérte a lányt, hogy mondja, hogy
szereti és ölelje át az utolsó pillanatban, hogy érezze a lány
szeretetét mielőtt meghal és azért adta át a bukósisakot, hogy a lány
túlélje a balesetet. Ezt te is tedd ki ha van az életedben akiért ugyan
ezt megtennéd♥ ♥"

És még egy arckönyves aranyköpés:

"Lájk ha kicsitiss fájna vagy szaar lenne♥ :| ha meghalnéék^^ !!"

Tudjátok hány lájkot kapott? El sem mondom...

Na jó, ha már "fonetikus" átírás, akkor álljon itt a Nestlé Red Cup-je: redköp. Nagyon finom a redköp kávé. Mit köpsz? Redet.

Nade nem is erről akartam írni. Hanem a találatokra.

Íme: Árus. És egy találat a keresőprogrammal: "Árus Feri, (ifjú Antal Ferenc Árus) a mérai zenész elmondott egy csínyt, hogy a zenészek hogyan tréfálták meg egy kalotaszegi román faluban a román lakodalmas népet: - „olyan hosszú szaporát kellett húznunk, hogy szakadott rólunk a víz, de nem hagytak, csak mind kérték. Na gondoltam adok én nektek, és elkezdtem a magyar himnuszt játszani szaporában. Így ni…Annyira megtetszett a rományoknak, hogy a szünet után is azt kérték, sõt mikor egy bált muzsikáltunk késõbb ugyanabban a faluban, már direkt ezt kérték. A magyar himnuszt szaporában, így ni, gyors csárdásban.Ez egy szóbeszéd útján terjedõ „tudományos adat“, ami bemutatja, hogy így is terjed a zene, s hogyan lesz egy népcsoportnak a választott, és újrakért dallama egy más népcsoport dallama, ami egyébként a Kárpát-medence öröke.Egy a tudománnyal viccelõdõ magyarázattal is eljátszhatunk:Egy zenetudós arra járt és a magnetofonjával megörökítette, és a következõ cikkében ezt irta tudományos okfejtésében: a magyar himnusz dallama egyes román falvakban is megtalálható, így román dallamnak is hívhatjuk, hiszen a románok népzenéjében használatos…"

Tehát volt Feri bátyám, aki prímás volt.

Sőt, táncolni is tudott. Ügyes! Íme a filmecske:

https://www.youtube.com/watch?v=wHm9FV0bFxA&feature=related

Nektek volt ilyen híres (név)rokonotok aki a jutúbra felkerült? Na haddlám! Lehet linkelni a kommentekben. És Nemeske! A camembert nem ér!

És végül egy kis dicsekvés. Van egy tízdanos dr. Árus Imre bátyám, aki 1960-ban a római olimpián még vívóként küzsdölődött, aztán emigrált az Államokba. Ahhoz, hogy 73 éves most elég jól karatézik. Íme a bizonyíték:

https://www.youtube.com/watch?v=mG1KvsSl8JY&feature=related

És végül, pedig olyan sok jó van még:

https://www.youtube.com/watch?v=nYljILEXnSk

Gulanyan néném ugyibár szépen énekel. És nem kérem a fikázásokat, hogy cigány, meg mánélét énekel. A rokonaimat ne bántsátok! :)

Gyergyóban történt a nyolcvanas évek végefelé, hogy a szomszédunkban működő maszek szervizbe betért egy állampolgár, hogy orvosolják a kocsija baját.

Egy ilyen kisautó volt, hiszen Batakancsi (Barta János) öccse, Attila nagy Volkswagen szakértőnek számított. Persze, rendszerint mi ott lestük a szakmai titkokat a szomszéd barátommal Punika Tódorral, hisz mint minden normális tizenéves fiú szerettük az autókat és a motorokat és mindent ami benzinnel vagy gázolajjal működött. Attila megkérdezte mi a gond, mire a paskó elpanaszolta, hogy lyukas a kipufogódob. Be kell jönni, szólt a parancs. A tulaj kiment, a vele jött ipse meg kinyitotta a nagykaput, mi hárman távolabbról szemléltük az eseményeket. A kis sárga ezerhatos beröffent, a pilóta rükvercbe tette és elkezdett volányítani a kapubejáró felé. Nem lehetett egy ász a sofőrvizsgán, mert ide oda tekerte a kormányt, miközben már az ajtót is kinyitotta és úgy kukucskált hátrafelé. Valahogy becélozta a kocsi 1.5 m széles farát a négyméteres kapunyílásba. Örömében kövér gázt adott, pedig a befele lejtő udvaron a kocsi magától is legurult volna. Volna. Mondom volna. Mert a sofőrök gyöngye nem csukta be az ajtót, az meg beakadt a vészesen közel levő kapusasba. Reccs-ropp, az ajtó visszatört, megakadt a kis gép, mire mi ki tudtuk volna mondani azt, hogy: hóóó!

Történetünk hőse, veres fejjel, könnyedén kipattant a vezetőülésből (elvégre szinte semmi nem akadályozta őt, a visszanyekkent ajtóval úgy nézett ki a kis VW mint egy előre nyilazott szárnyú repülőgép).

(A női olvasók kedvéért itt egy kép is...)

Megvakarta keresztben a fejét, majd nagy világfájdalommal az arcán ennyit mondott nekünk (de úgy, mintha legalább nyolcan vezették volna neki az oszlopnak a kocsit, illetve, mintha négyen egyszerre nyitották volna ki az ő tudta nélkül a vezetőoldali ajtót): Hát hogy nem vettük észre???!!!

Valószínűleg nem egy álruhás Bethlen leszármazott volt, aki fejedelmi többesben dohogott, hanem csak egy kis bugyuta vasárnapi sofőr, aki mentegetni próbálta magát baklövése után.

U.i. A kipufogó is meglett, az ajtó is, meg a behorpadt első sárvédő is, szegény mukinak sokba került a kicsinek indult javítás.